Több kritériumot is felállítottak az idők során, hogy Jézus történelmiségét meghatározzák. A mai napig is elfogadott kritériumrendszer érvényességét egyes tudósok már több évtizede megkérdőjelezték és erős kritikával illették. Richard Carrier listába rendezte a legfontosabbakat, és alávetette egy Bayes-tételen alapuló elemzésnek, ahol Jézus történetisége egyetlen kritérium alapján sem tűnik valósnak. Részletes tájékoztatást a Proving History c. könyvében találunk.

 

Most csak egyetlen egy kritériumot szeretnék részleteiben tárgyalni, amivel néhányan még ma is megpróbálkoznak, ez pedig a szégyenkezés kritériuma.  Azon a feltételezésen alapszik, hogyha egy író valami szégyenletes dolgot jegyez fel, azt nem találhatta ki, ezért igaz kell legyen! Hiszen csak nem hozza magát szégyenbe egy hazugság miatt, ugye? Mivel elég sok kényelmetlen szakasz van az evangéliumokban, igaznak kell lennie – mondják. Az érdekesség, hogy a jogban van egy hasonló helyzet, amikor valaki saját maga ellen vall (beismerő vallomás). A törvénykezésben önmagában ezt már nem fogadják el, hiszen más körülményeknek is alá kell támasztania az állítást. Hasonlóan kell eljárni a szégyenkezés kritériumával.

 

Jézus történetiségének kutatása terén ez az érv nagyon kérdésessé vált, ellentmondásai miatt. Az a feltételezés áll mögötte, hogy bármilyen kényelmetlen információt tartalmazó jelenetet kihagytak vagy átalakítottak volna az evangéliumi hagyomány későbbi szakaszaiban. De az általunk ismert evangéliumok a keresztény hagyomány későbbi időszakából származnak. Amikor Márk, az első evangélium, megjelenik a 70-es években, akkor már évtizdek óta, három kontinensen beszéltek Jézusról. A “szégyenletes” elemeket kitörölték volna jóval az írott Márk evangéliuma előtt. Az utána következő íróknak semmi lelkiismeret-furdalásuk nem volt, hogy átírjanak olyan evangéliumi részeket, amelyek számukra kényelmetlenek voltak. Önmagában ez is erősen igazolja, hogy azok a szégyenletes részek nem is léteztek a Márk előtti hagyományban.

Sokkal őszintébb megközelítés megpróbálni azt bizonyítani, hogy Márk a későbbi evangéliumok íróitól eltérő nyomásnak volt kitéve. De az a feltételezés sem segít, hogy a későbbi evangélistákat hazugoknak nevezzük, mert akkor meg kell magyarázni, hogy Márkot mi késztette arra, hogy elmondja az igazat, amikor a többieket semmi sem késztette erre. Vajon Márk az igazat mondta?

Idézzük fel az összes kétséges részletet Márkból: Isten hangja a felhőből, ördögtől megszállott disznók, az ötezer ismételt megvendégelése, vízen járás, vihar lecsendesítés, fügefa megátkozása, Mózes és Illés megjelenése, természetfeletti sötétség, stb.

 

Azt sem feltételezhetjük, hogy Márk evangéliumának írója valamilyen reakciót is várt volna olvasóitól vagy belegondolt volna, hogy a későbbiek során mennyire kellemetlen lesz írása. Bart Ehrman, Wayne Kannaday és C.S.C Williams bebizonyították, hogy az újtestamentumi kéziratok tele vannak olyan, kikozmetikázott részekkel, amelyek problémákat okoztak különböző, későbbi keresztény csoportoknak, miután rivális csoportok tantételeik alátámasztására új értelmezést találtak ki.

 

A későbbi evangéliumokban is megfigyelhetjük a kozmetikázás gyakorlatát. Például Márknak nem fordult meg a fejében, hogy kritikus olvasói az üres sírról azt fogják gyanítani, hogy a tanítványok elvitték Jézus testét. Máté már hozzáteszi a sírt őrző katonákat (Mt.27:62-66, 28:11-16), ami valószínűsíti, hogy a kifogás az idők során jelent meg. Ha a keresztények évtizedekig erről beszélnek, Márk biztosan helyre tette volna a kérdést az evangéliuma írásakor. Valójában a történetmesélő keresztények saját maguk tették volna helyre évtizedekkel korábban.

 

Szégyenteljes tudatlanság

A szégyenkezés kritériumának alkalmazása csak arra vet fényt, hogy mennyire tudatlanok vagyunk az őskereszténység tekintetében. Nagyon kevés információt tudunk a korai kereszténységről, ezért nem tudjuk eldönteni, hogy mi az, ami szégyenkezést okozott abban az időben. Richard Carrier, Stanley Porter, Gerd Theissen, Dagmar Einter és még néhány konzervatív keresztény tudós is, mint John Meier és Mark Strauss, egyetért abban, hogy “ami számunkra szégyenkezés, nem biztos, hogy a korai keresztények számára is az volt”.

A helyzetet még az a tény is bonyolítja, hogy a korai keresztény mozgalom hírhedten változatos volt, már Pál idejében is. Pál gyakran panaszkodik a keresztények sokfélesége miatt, főleg a rivális tanítók miatt, akik más Jézust, más evangéliumot hirdetnek (1Kor.1:10-13, 2Kor.11:4, 13-15, 19-23, Gal.1:6-9, 2:4). A probléma tovább fokozódott az evangéliumok születésének időszakában (Mt.7:21-23, Mk.9:38, Lk.9:49), majd a következő két évszázadban a keresztények riasztó sokfélesége korlátok nélkül tovább növekedett. Bart Ehrman, a Lost Christianities c. könyvében, bemutatja a számtalan, különféle, folyamatosan változó keresztény frakciót, amely az idők során kialakult és eltűnt, de egyik sem hasonlít a mai kereszténységre.

 

Milyen szégyenkezés?

Van még egy gond a szégyenkezés kritériumának használatával. Minden bizonyíték, ami fennmaradt Jézusról, azokon keresztül érkezett hozzánk, akik szelektálták, hogy mi maradjon fenn és mi ne. Ha valami szégyenletes volt a keresztényeknek, akkor miért tartalmaznák a fennmaradt iratok? Gondoljuk végig, az evangélisták és a későbbi írnokok kiválaszthatták, hogy mit tegyenek bele és mit hagyjanak ki írásaikból. Ez elég nyilvánvaló, ha valamennyire ismerjük az evangéliumokat. Máté és Lukács elég szabadnak érezte magát, hogy Márk evangéliumát átírja. János pedig nem is izgatta magát, hogy írása hasonlítson az előbbiekéhez. Ha valaki azt szeretné bebizonyítani, hogy Máté, Lukács és János nem Márktól másolt, hajrá – nem sikerült még senkinek -, de ha bebizonyosodna, akkor el kellene ismerni, hogy Márk rengeteg fontos eseményt kihagyott az evangéliumából. Bárhogy legyen, azt látjuk, hogy a szerzők válogattak.

 

Szóval, nagyon valószínűtlen, hogy bármelyik keresztény író valamilyen, számára szégyenletes dolgot leírt volna. Ez azt jelenti, hogy ami benne van az evangéliumokban, annak valami célja volt. Márkot egyáltalán nem zavarta az a sok dolog, ami az utána következő evangélistáknak kellemetlen lehetett, mert kijavították vagy kihagyták azokat.

 

Be kell vallanunk, hogy néha a vallásos írók szeretnek zavarba ejtő dolgokat is beletenni írásaikba, sokszor igazán bizarr részletekkel. Plutarkhosz és Platón felháborodott, hogy Homérosz eposzában mennyi erkölcstelen és vérfertőző jelenet van. Romulusz, Róma mitologikus alapítója, megölte saját ikertestvérét. A sumer istennő, Inanna, leszállt a poklokra, megaláztatott, meztelen testét megostorozták, mágiával megölték és testét felakasztották. Az Attis kultusz papjai utánozták saját megváltó istenüket, kasztrálták önmagukat, amit a római írók szégyenletesnek és undorítónak tartottak. Richard Carrier írja: “Fogalmunk sincs, hogy miért találták ki ezeket a sokkoló történeteket, annál kevésbé értjük, miért váltak a tisztelet és imádat jelképeivé. Vallások, látszólag szégyenletes, de hamis mítoszok körül keringenek, olykor meghazudtolva a józan észt is! A zsidók nem voltak kivételek. De a keresztények sem!”

 

A szégyenkezés kritériuma ellen szól az az érv is, hogy önmagában elégtelen valamit is igazolni vele, mindig más kritériumokkal együtt használható csak – mondják azok a szakemberek, akik használni szokták. Stanley Porter elismeri, hogy ez lehetőséget teremt a körkörös érvelésre. Akárhány logikailag hibás érvet is sorakozhatunk fel egy érvelésben, a végkövetkeztetés ettől még nem lesz érvényes. 

 

 

A Jézus körüli szégyenletes feljegyzésekről

 

Ha az evangéliumok sorai között kutakodunk, találunk néhány szégyenletesnek tűnő igazságot:

 

1. Názáretben vagy Betlehemben született? – Jézus születési helyéül Márk evangélista Názáretet választotta ugyanazon okok miatt, mint Máté Betlehemet. Azt akarták, hogy az Ószövetségi írások beteljesedjenek! A bonyodalom abból adódik, hogy nem csak egyetlen Ószövetségi szövegről hitték, hogy megjövendölte a Messiás születését. A zsidó olvasó, Mátéhoz hasonlóan Mikeás 5:2 részt választotta a megváltó születési helyéül (Mt.2:4-6). Több gond is van ezzel a résszel. Először is, nem tudhatjuk, hogy ez prófécia – inkább egy új király koronázási himnusza. A szövegösszefüggés arra enged következtetni, hogy egy katonai hős le fogja győzni az Asszír birodalmat (Mikeás 5:1-15). Elég sokat kell csűrni-csavarni, hogy Jézusról szóló prófécia legyen belőle. Ugyanakkor Máté megpróbálja Jézust Názárethez is kötni, kijelentve, hogy József Názáretbe költözött családjával, “hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: Názáretinek fogják őt nevezni” (Mt.2:23). Máté nem mondja el, hogy kik voltak ezek a próféták, és ez a prófécia semmilyen ismert Ószövetségi könyvben nem található. De ha Máté igazat mond, és mégis volt egy ilyen elveszett prófécia, az is lehetséges, hogy Márk emiatt választotta Názáretet Jézus szülőhelyéül Betlehemmel szemben. De ez csak feltételezés, mert a földrajzi hely megnevezéssel is gondok vannak.

 

Bibliakutatók régóta tudják, a helytelen fordítások ellenére, hogy az evangéliumok majdnem soha nem utalnak Jézusra, mint “a Názáretire”. Csak Márk nevezi Jézust “a Názáretinek”, miközben Máté, János és Apostolok cselekedetei mindig “Jézus, a Nazarénus” kifejezést említik. Lukácsnál mindkét verzió szerepel. De egyetlen keresztény író sem kötötte össze Jézust Názárettel vagy Betlehemmel, vagy bármilyen más hellyel az evangéliumok előtt.

 

Egy apró részlet arról árulkodik, hogy Márknak nemigen lehetett szándékában lefesteni Názáretet Jézus szülőhelyeként. Mk.2:1, 6:3-4, 9:33 alapján úgy tűnik, hogy Márk fejében Kapernaum volt Jézus otthona, amiről szintén van egy sor messiási prófécia (És.8:21, 9:2), ahogy Máté el is mondja (Mt.4:12-16). Mit akart mondani Márk, amikor Jézust Nazarénusnak nevezte?

 

A fordítók sokszor felváltva használják a názáreti és nazarénus szavakat, de a kettő egészen más dolgot jelent. A názáreti szó vonatkozhatott arra a személyre, aki a Názáret faluból származik. A nazarénus egészen mást jelent. Tulajdonképpen egy szekta neve, a korai keresztények egyik ága ebből eredeztette nevét. Pált azzal vádolják, hogy a “nazarénus irányzat feje” (Apcs.24:5). A tévtanításokat felkutató Epiphanusz azt mondja, hogy a nazarénusok egy zsidó-keresztény szekta, amelyet nem szabad összetéveszteni a keresztények előtti nazarénusokkal. J.S. Kennard azt állítja, hogy a “nazarénus” egy kultikus név volt, amely az Ószövetségben is szerepel (IV. Mózes 6.1-21). Azt is megjegyzi, hogy a vallásos mozgalmak sosem formálták neveiket alapítójuk szülőhelyéről. Különben is, semmiképpen sem jelenthet Názáretet, mert egészen más a szótő.

 

Horst Kuhli, az Exegetical Dictionary of the New Testament-ben egy másik etimológiai magyarázatot javasol – a nasal szóból származó jelentést, ami azt jelenti, hogy “őrizni” vagy “vigyázni” (pl. azokra mondják, akik megőrzik az igazságot). A kereszténység egyik rivális, gnosztikus szektájában (Mandaean) azokat nevezték igy, akik a titkos bölcsességet megőrizték. A korai zsidó iratokban ez a kifejezés nem szerepel, de a későbbi középkori szatírákban Jézust úgy nevezik, hogy “Yeshu ha Notzri” – a Natsar-ral megegyező gyökere van, amely azt is jelenti, hogy “gyökér” (És.11:1). A mai napig a héber szó a keresztényekre a Notzrim.

 

Más keresztény írásokban, a kifejezés nem jelent sem földrajzi helyet, sem vallásos csoportnevet. Szent Iréneusz azt mondja, hogy a “Nazarénus Jézus” egyszerűen csak azt jelenti, hogy “az Igazság Megváltója”. Ugyanezt az értelmezést találjuk Fülöp evangéliumában is. James McGrath kutatása alapján az is lehetséges, hogy Máté a nazarénus szót megpróbálta földrajzi jelentéssé formálni, miközben eredetileg mást jelentett.

 

Összegezve, a Nazarénus szó tele van szimbolizmussal és nagyon sok mindent jelenthet. Úgy tűnik, hogy Jézus szülőhelyének jelölésére csak Márk evangéliuma után került, akár félreértés vagy szándékos átszerkesztés miatt. Tehát, eredetileg semmiképpen sem hordozott semmi “szégyellnivalót”. Több tudós is, mint Susan Levis, rámutatott arra, hogy olyan szóátalakítások, mint nazarénusból názáreti, fogalomból helységnév, csupán egy apró példája a szokásos mítoszgyártásnak. Ebben az esetben is, a történet nem történelmi vagy életrajzi elemet tartalmaz, hanem mitológiát.

 

“Származhat-e valami jó Názáretből” (Jn.1:46). Ez a kifejezés is megerősíti a mítoszgyártás gyakorlatát. Robert Price rámutat arra, hogy ez a kifejezés egy anakronizmus: a zsidóknál, Názáret rossz hírnevét csak évtizedekkel később vívta ki – és tulajdonképpen azért, mert Jézushoz kapcsolták. Az evangéliumok előtt senki sem becsmérelte Názáretet, mert úgy tűnik, hogy nem is ismerték.

 

René Salm, közelebbről is megvizsgálta az archeológiai kutatásokat, amit a The Myth of Nazareth and Nazareth Gate cimű könyvében részletez. A hibás és elferdített kutatási jelentéseken kívül, rámutatott arra is, hogy Názáret egyetlen Újszövetségi levélben vagy apokrif evangéliumban sem jelenik meg. Annak ellenére, hogy a szomszédos Jaffa városa többször is szerepel az ókori iratokban (Józsué könyvében és Josephusnál is), Názáretet a 4. századik egyetlen történész vagy földrajztudós sem említi meg. Akkor kerül szóba, amikor Nagy Konstantin anyja, több Újszövetségi szent helységgel együtt “felfedezi” Názáretet és beindul a zarándoklatok üzlete.

 

Egy mosolyt fakasztó aprósággal is találkozhatunk, amikor Origenész, aki Názáret 50 km-es körzetében lakott, de nem is tudja, hogyan kell nevezni a helységet (Názáret vagy Nazara). Sőt, ő volt az, aki komoly erőfeszítéseket tett, hogy a vidéken “Jézus lábnyomait felfedje”. Lukács evangéliumának kéziratai is meglepően sokféleképpen nevezik a helységet, a korai egyházatyákhoz hasonlóan.

 

René Salm rámutat arra is, hogy egy ilyen kis létszámú városnál nagyon meglepő volna az, hogy olyan régóta lakott település legyen, amennyire a Katolikus Egyház Názáretet lakottnak tartja. Ilyen hosszú történelme csak néhány nagy városnak van, mint Jeruzsálem vagy Jerikó. Ha igaz volna, akkor Názáret egy kiemelkedő archeológiai terület lenne. A szomszédságában levő Meggido 30 réteggel rendelkezik, amely kb. 3000 évet ölel át – a régészek számára igazi kincs. Ezzel szemben Názáretnél nem található semmilyen, emberi nyomokat tartalmazó régészeti rétegek – bár a kutatók ötszáz méter mélyre is lefúrtak.

 

2. Jézus női tanúi – Dr. William Lane Craig-el együtt több apologéta azt állítja, hogy ez nagyon komoly érv annak igazolására, hogy a történet semmiképpen sem kitaláció, mert ugyan melyik vallás áll elő ilyen kijelentéssel, hogy néhány írástudatlan asszony ezt és ezt mondta. Craig tovább megy, és nem csak azt mondja, hogy az üres sír asszonyok általi felfedezése igen valószínű, hanem ismerve a nők alacsony társadalmi státuszát, “a legvalószínűbb magyarázat arra, hogy miért nők és nem a férfi tanítványok fedezték fel az üres sírt.”

Ezzel az érveléssel több gond van. Először is, Judith Wegnek történész már megcáfolta azt az elemi tévedést, hogy nőket ne tekintették volna alkalmasnak a tanúskodásra. Ennek az ellenkezője az igaz: a zsidó és római törvények alapján, nemcsak elfogadott volt a nők vallomása, hanem a nőknek joguk volt pereskedni is. A zsidó feljegyzésekben is elismerik a nők mentálisan alkalmasak arra, hogy megbízhatóan tanúságot tegyenek.

 

Igazán nincs is szükség a fenti érvelésre, hiszen Márk evangéliumában a nők nem tesznek tanúbizonyságot. A legtöbb bibliakutató elismeri, hogy Márk evangéliuma a 16:8 versben véget ér, a 9-20 verseket pedig “Marcan Appendix” (Márki toldaléknak) ismerik, mert egészen világos, hogy nem Márk írta azokat a sorokat. Ez a toldalék nem is jelenik meg a korai másolatokban, különben is más nyelvezetet és stílust alkalmaz.

 

Ez a tény nagyon elkedvetleníti a keresztényeket, mivel csak a hamisítványokban szerepel a 9-20 vers a feltámadás utáni megjelenésekkel, és a nagy megbízatással. Ez azt is jelenti, hogy az eredeti Márk evangélium az üres sírral végződik, valahogy igy: “és a nők hamar kimentek és elrohantak a sírtól, mert megijedtek és elcsodálkoztak. Nem mondtak semmit senkinek, mert nagyon féltek…”

 

Szóval, a nők pontosan úgy viselkedtek, ahogy elvárható volt egy szexista, ókori Mediterrán férfi szerző szemszögéből – bepánikoltak és félve elszaladtak, és soha senkinek sem mondták el, hogy mi történt. Elgondolkodtató, mégis honnan tudott Márk erről? De még annál is érdekesebb kérdés, hogy miért pont így fejezte be Márk az evangéliumot? Legalább négy évtized után jegyzi le az állítólag megtörtént eseményeket. Érthető, hogy azokat a buta nőket vádolhatja azért, hogy eddig senki sem hallotta ezt a furcsa történetet, még Pál sem, sőt egyetlen más evangélista szerző sem. M. Night Shyamalanian szerint ez Márk stílusa. Az egész evangélium tele van váratlan fordulatokkal csak azért, hogy érthetővé tegye központi üzenetét. Az asszonyok félelemből nem adták tovább a jó hírt, ez nem csak egy ironikus fogás, hanem példabeszéd az olvasóknak: ne legyenek olyanok, mint ők…

 

Nem úgy tűnik, hogy a köztudatban ez a történet olyan ismert lett volna, hiszen senki sem tudja megmondani, hogy kik voltak ott és mi történt valójában. Márk által felsorolt nevek is gazdag szimbolizmust tartalmaznak (15:40-41). Szóval, a sírnál megjelenő nők egy másik példája a mítoszgyártásnak.

 

3. Jézust elárulja Júdás. John Meier szerint Jézus elárulása és keresztre feszítése annyira szégyenteljes és megdöbbentő, hogy az őskeresztények nem tudták volna kitalálni. Meier csatlakozik Gerd Theissen és Dagmar Winter állításához (Quest for the Plausible Jesus szerzői), idézve azt a verset, amikor Jézus megígéri tanítványainak, hogy vele együtt uralkodni és ítélkezni fognak (Mt.19:28, Lk.22:30). Ezek a tudósok azt állítják, hogy Júdás mindig is a tizenkettő része volt, akit később megvetettek, mert elárulta Jézust. Az a tény, hogy a korai egyház megtartotta ezt az ígéretet, hogy a tizenkettő (és nem a tizenegy) fog ítélkezni Izrael törzsei felett, csak azt jelentheti szerintük, hogy ez az ígéret Jézustól származik, mielőtt Júdás elárulta volna.

 

Richard Carrier rámutat arra, hogy az első feltevés sem igaz. Pál 20-30 éves szolgálata során, vagyis a korai kereszténység idején, egyetlen ilyen állítással sem találkozunk. Senki sem mondta, hogy Júdás a tizenkettő része és azt sem, hogy valamikor is elárulta volna Jézust. Egyetlen Újszövetségi vers sem említi, még ott sem, ahol erősen indokolt lenne, mint 1Kor.11:23-27. Valójában az evangéliumok előtt senki sem említi Júdást. Pál sosem beszél arról, hogy Jézus megígérte a tizenkét tanítványnak, hogy ítélkezni fognak Izrael felett, pedig az ítéletről többször beszél (1Kor.6:2-4, 15:5). Azt feltételezve, hogy 1Kor.15:5 nem hamisítás, Pál egyetlen egyszer említi a tizenkettőt, de sosem azonosítja őket “Jézus tanítványainak”. Sőt, Pál sosem mondja, hogy Jézusnak volt tizenkét tanítványa és nem is használja a “tanítvány” szót!

 

Szóval nem mondhatjuk, hogy Júdás árulása ismert lett volna a korai keresztények körében. Sőt, sehol sem találkozunk Júdással az evangéliumok előtt. Az is kiderülhet, hogy Márk egy teljesen értelmetlen történetet talált ki.

 

4. Jézus megkeresztelése János által. John Meier a Marginal Jew cimű könyvében Jézus történetiségét azzal szeretné alátámasztani, hogy Keresztelő János mentorálta Jézust. Ezt azzal a történettel igazolja, hogy az állítólag magasabb szintű és bűntelen Jézus engedte magát megkeresztelni az állítólagos alacsonyabb szintű Keresztelő Jánostól. Egészen biztos, hogy a későbbi evangélisták szégyellték, hogy a tökéletes Messiást egy halandó keresztelte meg, mert Máté csak szemezget a történetből és János teljesen kihagyja. De Márk nem szégyelli, máskülönben hasonlóan kihagyta volna. Meier és mások azt feltételezik, hogy Márk és az előtte élő keresztények úgy hitték, hogy Jézus felsőbbrendű volt és bűntelen. De Márk evangéliuma az adopcionista teológiát hirdeti, amit néhány korai keresztény is vallott: Jézus hétköznapi ember volt, akiről Isten kijelentette keresztségekor, hogy az ő fia. Mivel haláláig engedelmes volt, Isten feltámasztotta a halálból és Úrrá tette. Márknál nincs Betlehem, csodaszerű szűztől való születés, nincsenek bölcsek és angyali megjelenés. Ezek mind későbbi keresztény konstrukciók.

 

Márk evangéliuma Jézus megkeresztelésével kezdődik. Miután János megkereszteli Jézust, megtisztítja testét a bűntől, Isten kijelenti róla, hogy az ő fia. Ezek után azonnal próbára teszi hitét a pusztában. Jézus negyven napon át ellenáll a sátáni kísértésnek. Ennek csak akkor van értelme, ha Jézus hozzánk hasonlóan esendő ember volt. Márk Jézusának nem okoz gondot megkérdezni, hogy “Miért nevezel engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül” (Mk.10:18). Márknál Jézus nem egyenlő az Atyával és nem a tagja egy Szentháromságnak, amely egy sokkal későbbi, 3. századi gondolat. Jézus szolgálatának nehézségei ellenére kitartott Isten mellett. A Gecsemáné kertben kétségbeesetten és könyörögve imádkozik, hogy ne kelljen végigszenvednie a kereszthalált, de mindvégig kitartott. Ezért Márk Jézusát Isten feltámasztja és Úrrá emeli.

 

Így Márknak nem kellett szégyenkeznie a keresztség miatt, sőt minden oka megvolt arra, hogy kitalálja. Szüksége volt egy olyan Jézusra, akinek bűneit Isten eltörli, hogy Megváltó lehessen. Csak Márknál találkozunk egy tökéletlen Jézussal (Mk.13:32, 7:25-35, 8:22-25, 9:14-29, 11:12-14). Ezek a jelenetek az összes többi evangélistát zavarba hozták, ezért változtattak a történeteken.

 

Márk evangéliuma után a keresztények felértékelték Krisztust. Néhány évtized múltán már Jézus nem hétköznapi emberből lett megváltó, hanem Istennel volt egyenlő a kezdetektől fogva (Jn.1:1-5). Miután felismerjük, hogy Márk szándékosan állította be Jézust hozzánk hasonló halandó embernek, hogy később istenné váljon, minden állítólagos szégyenkezés érvényét veszti. 

 

De a leginkább szégyenletes eseményt – a keresztre feszítést – ha nem történt meg, akkor miért találták ki a keresztények?  Egyáltalán ők találták ki? Ezt a következő bejegyzésemben részletezem…

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Jesus: Mything in Action, Vol.I.