A keresztre feszítés szégyene

Miért kellett Márk evangéliuma megváltójának közönséges bűnözőként meghalnia? Nincs más magyarázat, minthogy valójában ez történt – mondják a keresztény apologéták. John Meier kijelenti, hogy egy ilyen botrányos halál az utolsó dolog, amit a korai keresztények kitaláltak volna: „Egy ilyen botrányos esemény alapvető akadály volt zsidók és pogányok megtérése tekintetében (1Kor.1:23). Ez egy olyan botrány, amit az egyház megpróbált kimagyarázni különböző teológiai érvekkel. Az utolsó dolog, amit az egyház kitalált volna, hogy magának egy ilyen botrányos eseményt teremtsen, amelyet apologetikai fogásokkal kellene majd megmagyaráznia… Mivel annyira tagadhatatlan és megrázó tény volt Jézus kivégzése, arra következtethetünk, hogy pontosan a kereszthalált haló messiás miatt lett annyira vonzó a keresztény vallás. A korai egyház felismerte annak szükségét, hogy a kezdetektől hangsúlyozza Jézus botrányos halálát, mert az ‘írások szerint történt’, amit az Ó Testamentum prófétái előre megjövendöltek, sőt ezek a szövegek Jézus szenvedéseit is részletezték.”

Mejer azt hangsúlyozza többször is könyvében (A Marginal Jew), hogy a keresztrefeszítés és Júdás árulása túlságosan megrázó volt ahhoz, hogy a korai keresztények kitalálják, ezért szükségszerűen történelmi ténynek kell lennie. Ironikus, de kicsit később saját dillemáját azzal oldja fel, hogy idézi azokat a hívőket, akik kezdetektől azt ismételgetik, hogy ezek az események az ‘írások’ szerint történtek (1Kor.15:3-5, Mt.27:9,10. Mk.14:21, Jn.13:18, 17:12, Apcs.1:16,20). Majd gyorsan elkezdi tagadni még annak a lehetőségét is, hogy OT-i szövegeket használtak arra, hogy megteremtsék a mítoszt, azt erőltetve, hogy „a sokkoló tényeket a Szentírás szövegei megerősítik, nem pedig fordítva”. Honnan tudja?

Meier kifogása több tekintetben is érvénytelen. Az ókori világ ennél sokkolóbb kultuszokkal volt tele. Az Attisz-kultusz beavatási szertartása még a rómaiakat is kiakasztotta: Attisz a nyilvánosság előtt megcsonkította magát, hogy nemi szervét Kybelé istennőnek ajánlja fel. Senki sem próbál azzal érvelni, hogy Attisz biztosan valós személy volt, mert követői nem találhattak ki ilyen szörnyűséget?

Az igazság, hogy a zsidó szentírások jelen voltak a korai keresztények idejében és nemcsak ők olvasták a szenvedő és meghaló messiás próféciáit. Tudjuk, hogy az első század előtt sok zsidó várta a harcos messiást, hogy fegyverrel győzze le a megszálló seregeket, és újra helyreállítsa Dávid királyságát. De minél tovább tartott a zsidók megaláztatása, és nem jött semmilyen messiás, hogy ellenségeiket megsemmisítse, egyre nehezebb volt hinni abban, hogy a harcias megváltó egyáltalán el fog érkezni. Már a kereszténység és Jézus előtt is akadtak olyan szekták, akik olyan messiást vártak, aki szenvedni fog és meghal, hogy hívei üdvözüljenek.

Richard Carrier bebizonyította, hogy a fenti elképzelés egyértelműen megjelenik a Talmudban (Sanhedrin 98b, 93b), amely világosan kimondja, hogy a szenvedő szolga Ézsaiás 53-ban a messiás, aki halála előtt szenvedni fog. A Talmud egy másik traktátusában (Sukkah 52a-b) azt találjuk, hogy a meghaló és feltámadó “Krisztus a József fia”, sőt még Zakariást is idézi (12:10), azt állítva, hogy ezt a messiást “átdöfik”. Carrier megjegyzi, hogy nagyon sok bibliakutató kétségbeesetten tagad minden ilyen kereszténység előtti szenvedő messiás elképzelést. Szerencsére nem lehet csak olyan egyszerűen figyelmen kívül hagyni a Talmud szövegeket. Sokan megpróbálják lesöpörni a Talmud bizonyítékokat azt állítva, hogy a IV-VI. századból származnak – és is nem rossz próbálkozás. Annak ellenére, hogy a szövegek később keletkeztek, azok teológiai fejlődése jóval korábbra tehető.

Carrier rámutat a következőkre: „Nem valószínűsíthető, hogy a zsidók olyan értelmezést adtak volna Szentírásaiknak, ami a keresztényeket igazolta volna. Nem találtak volna ki egy Krisztust, akinek apja a József nevet viseli, aki meghal és feltámad (mert ezt írja a Talmud). Nem állítanák, hogy Ézsaiás 53 egy messiásról szól, és nem mondanák, hogy erről a messiásról Ézsaiás azt jövendőlte, hogy meghal és feltámad. Hiszen pont ezt a szövegrészt használták fel a keresztények arra, hogy saját álláspontjukat igazolják. Ami ennél is fontosabb, hogy ezen ideológia bemutatásakor a Talmud nem említi meg a keresztényeket és semmi jele nincs annak, hogy valamiféle vita folyt volna velük ezzel kapcsolatban. Tahát, bizonyítottnak vehető, hogy a zsidók egy része valószínűleg a kereszténység kialakulása előtt hitt egy ilyesfajta messiásban, még akkor is, ha ezek a bizonyítékok csak későbbi forrásokból maradtak fenn.”

Más messiások a kereszténység előtti írásokban

Amint említettem, már jóval a kereszténység előtt, a zsidók Ézsaiás 53 fejezetében egy szenvedő zsidó mártír-hőst, Makabbeushoz hasonló, figurát láttak. Ezt igazolja Jarvis Williams a Maccabean Martyr Traditions in Paul’s Theology of Atonement: Did Martyr Theology of Atonement: Did Martyr Theology Shape Paul’s Conception of Jesus’s Death? (2010) könyvében. A meghaló messiás doktrínájával nemcsak a Talmudban találkozunk. A zsidó szentírások korábban rámutattak a szenvedő megváltóra, pl. Salamon bölcsességei, amely egy fontos forrás volt a keresztényeknek is, ahol egy igazságos emberről van szó, aki önmagát Isten Fiának nevezte, akit megvetettek, megöltek, feltámadt és a mennyben megkoronáztak (2:12-22, 5:1-23). Egy másik kereszténység előtti messiási utalással találkozunk a Dániel könyvében is, ahol tagadhatatlanul kijelenti, hogy a messiás röviddel a világ vége előtt meghal és minden bűnünk eltöröltetik (Dn. 9:2, 24-27, 12:1-13).

Még vannak más lehetőségek is. Ott van pl a Jonathan ben Uzziel Targumja, egy korai első századi Ézsaiás 53 kommentár, ahol a szenvedő szolgát egyértelműen Krisztusra vonatkoztatja. De a szöveghez sajnos nagyon sokszor hozzányúltak az idők során, ezért nem vonhatunk le belőle semmilyen messzemenő következtetést (valószínűsíthető, hogy nem rabbik módosították a Targum szövegét, hogy Ézsaiás 53 messiási prófécia legyen).

A meghaló messiás motívuma újra megjelenik sokkal egyértelműbben a VII. századi zsidó apokalipszisben, a Sefer Zerubbabel-ben, ahol két messiás van: Messiás, a Dávid fia, és Messiás, a József fia. Megjövendöli, hogy először József fia fog eljönni, akit egy ‘Armilus’ nevű zsarnok gonosztevő megöl. De ez nem sokáig fog tartani, mert a második Messiás, a Dávid fia, hamarosan megjelenik és feltámasztja őt a világ vége előtt.

Ismerősnek hangzik, nem? Először is ott van József fia, a mártír, majd a feltámadt győzedelmeskedő Dávid fia – összeadva a kettőt, azonnal megkapjuk Jézus Krisztust. El kell ismernünk, hogy ez egy késői irat, de Carrier felteszi a kérdést: mit gondolunk, melyik a valószínűbb: Vajon a korai keresztények összerakták a két messiást egy korábbi rabbinikus írásból, vagy a zsidó rabbik másolták az új messiást egy eretnek szektától, majd valamilyen oknál fogva ezt a figurát szétválasztották két messiássá?

A Holt tengeri tekercsek is beszélnek két messiásról, bár ezek sokkal bizonytalanabb források: ‘Áron Messiása’, aki egy ‘igazi főpap’ akart lenni, és ‘Izrael Messiása’, aki egy királyi harcos figura. De vitatják, hogy két különböző messiásról van-e szó, milyen messiások voltak, és az is kérdéses, hogy mit ír a szöveg, hogy őt ‘szegezték’ át vagy a messiás fog valakit megölni. A kéziratok túlságosan olvashatatlanná váltak, ezért nem eldönthető a kérdés.

Egy Holt Tengeri tekercs, amit Melkisédek Tekercsnek is neveznek (11Q13), arról az Ézsaiás 52-53. hírnökről beszél, akit a bűneinkért meghaló szolgával azonosítanak. A szöveg azt is mondja, hogy ez a “hírnök” ugyanaz, mint a Dániel 9-ben található messiás.

Van még egy nagyon különös korai keresztény szöveg, amely kevésbé ismert, név szerint Ézsaiás felemelkedése. Dániel könyvéhez hasonlóan, ez is egy hamisítvány, mivel azt sejteti, hogy Ézsaiás prófétától származik. Ézsaiás misztikus mennybemeneteléről szól, ahol előre láthatja és megismerheti a keresztény evangélium titkait. A szöveg eredetije nem maradt fenn, csupán későbbi másolatokkal rendelkezünk az V-XII. századból. Azonban, bizonyítékok támasztják alá, hogy eredetileg az I-II. században születhetett. A legkorábbi verziók valószínűleg az evangéliumok születésének idejére tehetőek.

A szöveg szerint, Ésaiás transzba esik mindenki szeme láttára Ezékiás király udvarában és látomása során a hetedik megyországba kerül. Utazása közben különböző dolgokat hall és lát, a kísérő angyala titkokat mesél el, többek között megemlíti az Urat, akit Jézusnak fognak hívni. Ő az égből száll alá, látszatra emberhez hasonló lesz, de senki sem tudja, hogy kicsoda. A világ istene, vagyis Sátán, démonaival együtt, szövetkezik ellene és keresztre feszítik. Leereszkedik a holtak világába (valamilyen égi magaslatot jelentett). Az angyalok három napra feltámasztják, 545 napig ezen a világon marad (nem a földön az emberek között), majd sokak vele együtt felemeltetnek. A látomás végén Ézsaiás meg kellett fogadja, hogy nem írja le ezt a jövendölést.

Az egész történet nagyon hasonlít a zsidó Szentírásokban található Báruk könyvének egyes képeihez. De leginkább egy többezer éves alászálló és felemelkedő, meghaló és feltámadó isten történetéhez hasonlít. A sumér mitológiában, Inanna alászállásában, Inanna, az ég istennője hasonló utat tesz meg, mint az Ézsaiás felemelkedésében Jézus: alászáll az égből, leereszkedik a holtak világába, ahol megölik, harmadnapon feltámad. Inannat (más néven Astarté) is keresztrefeszítik, de nem a földön, hanem az alvilágban, nem emberek, hanem démonok. Ugyanazok a motívumok és képek, mint Ézsaiás felemelkedésében. Nehéz lenne az állítani, hogy véletlen egybeesések. Jeremiás és Ezékiel könyvéből tudjuk, hogy a zsidók nagyon jól ismerték Astarté kultuszát (Jer.7:18, 44:15-26, Ez.8:14).

Nagyon kevés bizonyíték maradt fenn ahhoz, hogy ismerjük a folyamat minden részletét, hogy miként jutott el ez a mitológia a keresztényekig, de elég bizonyosak lehetünk, hogy Pál leveleiben egy ilyen Jézusról van szó (Ez lesz a következő bejegyzés témája).

A fentiek alapján nem értelmes dolog tagadni, hogy egyes zsidók egy olyan messiást vártak a kereszténység előtt, aki szenvedni fog, meghal és feltámad. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a keresztények nem találták ki a keresztrefeszített messiást, hanem átvették a zsidóktól, akik szintém más népektől vették át.

Nem volt keresztre feszítés?

Egy korábbi bejegyzésemben részletesen taglaltam, hogy az evangéliumok Jézus elítélése körüli történelmileg lehetetlen dolgokkal van tele. Az előbbiekben pedig azt igazoltam, hogy természetes folyamat lehetett az, hogy a keresztények átvegyék a zsidóktól és más pogány szektáktól a szenvedő messiás elképzelését és kiszínezzék halálát a keresztre feszítés drámájával, történelmi helyszínekkel és személyekkel.

Amikor egy irodalmi mű angyalokkal, álmokkal, csodákkal, feltámadásokkal, mennybemenetelekkel, történelmi lehetetlenségekkel és szarvashibákkal van tele, nagyon furcsa valakinek is azt gondolni, hogy az evangéliumokból bármi is megmenthető. Természetesen, senkit sem foglalkoztatna, ha a legnagyobb világvallás nem erre épülne.

Carrier megjegyzi, hogy a fentiek ellenére, „a történészek többsége megegyezik abban, ha egyszer kiválogatnánk és félretennénk a helytelen és spekulatív részeket, akkor maradna valami, ami megbízhatóan igazolná a történelmi Jézust.” A gond csak az, hogy a történészek nem tudnak megegyezni, hogy mit kellene megtartani, mert mindent átölel a legenda. Végeredményben, a ‘történelmi Jézus’ szekuláris újraépítése is csupán spekuláció marad. Az elsődleges források hiánya miatt senki sem tud objektív választ adni a kérdésre.

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Jesus: Mything in Action, Vol.I.

Richard Carrier, On The Historicity of Jesus