“Ha az evangéliumok történelmi megbízhatósága annyira nyilvánvaló, miért nem értékeli megannyi tudós a bizonyítékok kétségbevonhatatlanságát?” – Robert W. Funk

Amint említettem, Lukács az egyedüli, aki vallja, hogy történelmet ír – ami hatalmas hazugság, mivel elég sok bizonyíték van arra, hogy Lukács inkább történelmi fikciót ír, mint tudósítást. Először is ellopta az alaptörténetet Márktól, sőt még Mátétól is másolt. Másodszor, a kortárs történésztől, Josephus Flaviustól is lelkesen másolt – gyakran hibásan. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy más szerzőktől is szívesen szemezgetett történelmi adatokat (pl. Homérosztól és Euripidésztől) és földrajzi feljegyzéseket. Többször is beemelt híres embereket a történetébe, hogy munkájának egy kis hitelességet kölcsönözzön.

Védelmezői még ma is megragadják ezeket a kis történelmi darabkákat és győzedelmesen bizonyítékként mutogatják, hogy ő „hihetetlen pontossággal” jegyzi le az eseményeket. Persze figyelmen kívül hagyják a hibáit és a hamis állításait, vagy éppen, amikor túl messzire megy és kétséges történelmi részleteket jelenit meg, mint például:

• Pál találkozása Agrippával és Berenikével, Apcs.25:23-26:32, – egy ilyen eseményt egész biztosan feljegyzett volna Agrippa jó barátja, Josephus Flavius is,

• Egy ellentmondó esemény, amely sokkal később történhetett – Gamáliel beszéde Apcs. 5:34-37

• Júdea és Palesztina földrajzával nem igazán van tisztában, amikor Márkot hibáival együtt másolja

• Pál furcsa mondását nehéz szövegösszefüggésbe helyezni: “vallásunk legszigorúbb irányzata szerint éltem, mint farizeus” (Apcs. 26:5). Ha Lukács tisztában lett volna a judaizmussal, akkor tudta volna, hogy az esszénusok irányzata még a farizeusokénál is szigorúbb volt. Ha Pál valaha is mondott ilyesmit, akkor vagy hazudott vagy nagyot tévedett.

• Pál útitársaként érdemes lett volna az alapokból felkészülni. Lukács ismételten téves dolgokat mond Pálról, amelyek ellentmondanak a Pál leveleiben szereplő tényeknek is. (Pl. Apcs.9:26-28 ellentmond Galatea 1-2 fejezetének.)

Lukács azt szerette volna, hogy evangéliumát valódi, történelmi feljegyzésnek vegyük, de egy történész egyetlen ismérvét sem látjuk – az akkori idők elvárásainak megfelelőt sem. Kutatása csak arra terjed ki, hogy másoktól részleteket rakjon össze, Márk evangéliumának újraalkotásához.

 

Jézus ítélete körüli lehetetlenségek

Vajon Márk evangéliuma történelmi adatokkal indítja a sort? Ismererei alapvetően hiányosak a zsidóságról, valamint Júdea földrajzáról arról árulkodnak, hogy nem lehetett első századi szemtanú. Történetének alapvető elemei pedig nem felelnek meg a történelmi valóságnak. Például modern zsidó tudósok már a 18. századtól kifogásolták néhány alapvető állítását Jézus elítélése kapcsán. A Márk ellentmond mindennek, amit a judaizmus ókori törvénykezéséről tudunk. Haim Cohn, az Izraeli Legfelsőbb Bíróság tagja, a The Trial and Death of Jesus könyvében, darabokra szedi a különböző bibliai feljegyzéseket Jézus elítéléséről. Nagyon kemény ítéletet hirdet: sorolja az evangélisták olykor nagyon nevetséges hibáit. Jézus kihallgatása, elítélése összeegyeztethetetlen az ókori zsidó bírósági rendszerrel kapcsolatos ismereteinkkel. Az egész esemény érthetetlen és valószínűtlen események sorozatából áll. Sokszor megszegik a zsidó törvénykezési szabályokat: figyelmen kívül hagyják a húsvétot, éjszaka történik a kihallgatás egy magánházban, ráadásul titkos kihallgatás, a főpap vádlóként viselkedik, sőt kezével megüti a gyanúsítottat, a tanúk nem tudnak egymással megegyezni, a vádlottat csúfolják és megkorbácsolják – ezek közül bármelyik érvénytelen ítéletet jelentett volna. Még ennél is rosszabb: az ítélet egyes jeleneteit szándékosan alakították úgy, hogy a zsidó vallásos vezetők gazembereknek tűnjenek.

Ha ilyen felháborító ítélkezés történt, megszegve minden szabályt, hogy gyorsan elítéljenek egy embert, akit az egész város néhány nappal előtte dicsőített (Jn.12:13, Mt.21:8-10), hogyan lehetséges, hogy a kor egyetlen történésze vagy írnoka sem említette meg, miközben részletes jelentéseket tettek megannyi hamis messiás jeruzsálemi botrányáról, amelyek ugyanabban az időben történtek?

Az evangéliumok tévednek az első századi zsidó vallásos politikai szereplők viszonyairól is. A farizeusok tábora és a Főpap sosem volt egymás szövetségese, hanem keserves ellenségek maradtak. A valóságban mindenki utálta a Főpapot Júdeában, – aki mellesleg szadduceus volt – a farizeusok politikai ellenfele, valamint a gyűlölt római hatalom irányított bábuja. A farizeusok a Templomban szolgáló papságot csupán ceremoniális szolgálattevőknek tekintették, akik a nemzet spirituális liturgiájának aláfestését végezték, fenntartva az áldozati rendszert és a templomot. A legkedvezőbb időszakokban is a farizeusok a főpapot csak egy kicsivel tartották többre a betanított majmoknál, mondván: “bármely kiművelt gazember is több elsőbbséget élvez egy tudatlan főpapnál”.

Poncius Pilátust, a római kormányzót is helytelenül mutatják be az evangéliumok. Egységesen azt a benyomást keltik, hogy Pilátust nyugtalanítja ez az eset, de határozatlan. Nem tudja magát rávenni, hogy elítélje Jézust, de túl gyenge ennek a megakadályozásához. Olyan anyámasszony katonája, csak arra képes, hogy a tömeghez könyörögjön, ingadozik, hogy mit tegyen. Bizonytalanságában olyan messzire meg, hogy a zsidók már azzal fenyegetik, hogy beárulják a császárnál, ha nem teszi meg azt, amit akarnak. Erre annyira megijed, hogy beadja derekát és mentegetőzve kezeit mossa.

Egyáltalán mennyi realitása van annak, hogy egy ilyen beszari fickó feltornázza magát egy fontos, katonai, kormányzói pozícióra, egy stratégiailag kiemelt térségben, ahol gyakoriak a felkelések?  A kérdés azért jogos, mert a valódi Pilátus távolról sem volt olyan gyenge figura, mint akinek az evangéliumok leírják.

Az őt kinevező császárához hasonlóan, Pilátus is egy arrogáns, semmiből jövő vezér. Az alexandriai Philón úgy jellemzi, mint aki “természeténél fogva rugalmatlan és makacsul könyörtelen”. Életét “korrupció, bántalmazások, fosztogatások, tömegmészárlások, arrogancia, ártatlan emberek legyilkolása és állandó barbárság” jellemezte. Josephus Pilátust “agresszíven támadó, kegyetlen és korrupt” embernek jellemzi. Pilátusnak nem okozott gondot embereket kivégeztetni, és nem voltak álmatlan éjszakái azon merengve, hogy ártatlanok is meghaltak vagy sem.

Parancsára sok ártatlan zsidót gyilkoltak meg. Ilyen esetet jegyez fel Josephus az Antiquities 18.2 kötetében, amikor Pilátus katonái helyi emberek ruháiban, álcázva magukat, tőrökkel felfegyverkezve elvegyültek a lázadó zsidó tömegben és jelzésére megöltek mindenkit, aki kezük ügyébe került, legyenek lázadók vagy csak ártatlan nézelődők.

Az evangélisták úgy ábrázolják, mint aki a zsidó papok bábja – akit csak úgy ármánykodásukkal körülvettek, kérdőre vontak és megleckéztettek, sőt megfenyegettek (Jn.19:12). A való világban, megmondani Pilátusnak, hogy mit tegyen, egyenlő lett volna a biztos és kellemetlen halállal. Justice Cohn nagyon világossá teszi: “Bármelyik zsidó, aki arra vetemedett volna, hogy kioktassa a kormányzót kötelességéről vagy megpróbált volna egy kicsivel több hazaszeretetre célozni, a következő órában már nem él.”

A kormányzó valószínűleg nem hajlott volna a papok semmilyen kérésének teljesítésére. Valójában, mint Jézus elítélésének megannyi részletében, az ellenkezője az igaz: “Pilátusról azt mondták, hogy mindig visszautasította, amit a zsidók kívántak tőle, sőt mindig az ellenkezőjét tette.” (Cohn)

Egészen nevetségesen hangzik az a fenyegetés, hogy beárulják a császárnál, ha nem öleti meg Jézust – ennél tévesebb feltételezés nincs is. Amikor Pilátust 36-ban visszahívták Rómába, ahol valószínűleg kényszernyugdíjazás vagy száműzetés várt rá, az biztosan nem azért történt, mert vonakodott kivégezni a Birodalom egyik ellenségét, hanem egy másik hírhedt öldöklés, a Gerizim hegye fele tartó szamaritánus zarándokok kegyetlen kivégzése miatt.

Cohn egy másik tévedést is észrevesz a történetben, amely szintén nem értelmezhető logikusan: amikor a zsidók Pilátus elé viszik Jézust azzal az indokkal, hogy „nekünk senkit sincs jogunk megölni” (Jn.18:31) – egyáltalán nem igaz. Nem vitték volna a főpaphoz, ha a rómaiak kezére kellett volna adni a vádlottat (amit amúgy is gyűlöltek volna megtenni). Cohn megjegyzi, hogy „soha egyetlen esetet sem jegyeztek fel, amikor a Nagy vagy akár a Kis Tanács valaha is kikérdező hivatala lett volna a rómaiaknak.”

Egy másik tévedés Jn.18:28 állítása, mely szerint a zsidók azért nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanokká ne váljanak. Cohn leszögezi, hogy „nincs semmi olyan a zsidó törvényekben vagy szertartási előírásaikban, amely támogatná ezt az állítást.”

Még egy másik jelenet, amely szintén kimagaslóan abszurd és nevetséges: ahogyan Pilátus lefolytatja Jézus kikérdezését, ahogyan a tömeggel kommunikál (Lk.23:4,13,22). Melyik büszke, római kormányzó lenne ennyire nevetséges, hogy fel és le ugrándozzon uralkodói székéből, olykor kirohanva, hogy szót értsen a bennszülött csőcselékkel? Robert Price még több problémát is megfigyelt itt: ha a Szanhedrin halálos ítéletet kért volna Pilátustól, akkor az megkövezés lett volna, ahogy előírja. Pilátus nem látott semmi vétket Jézusban – akkor egyszerűen miért nem utasította vissza Jézus elítélését?

Az evangéliumok szerint Pilátus feladata a „hagyomány” szerint az volt, hogy húsvétkor elengedjen egy foglyot a tömeg kérésére (Mt.27:15, Mk.15:6, Lk.23:17, Jn.18:39). A történet szerint Jézus és Barabás (aki egy jól ismert lázadó és gyilkos volt) között kellett választani. Milyen elengedési szokás lehetett ez? A zsidóknak sosem volt ilyen törvényük, hogy húsvétkor, vagy bármelyik más napon, elengedjenek egy foglyot, és arról sincs semmilyen feljegyzés, hogy a rómaiaknak lett volna ilyen szokásuk. Nem tudunk arról, hogy Pilátus valaha elengedett volna egy megrögzött gyilkost vagy Róma-ellenes lázadót, akármennyire is szokás lett volna ez. Nagyon sok kísérlet volt ezzel kapcsolatosan, hogy igazolni tudják a történelmi hitelességét egy ilyen úgynevezett „húsvéti privilégiumnak” – római és zsidó feljegyzéseket újra és újra átnéztek, hogy valamilyen bizonyíték előkerüljön, de nem sikerült.

Mégis, miért választaná bárki is Barabást Jézus helyett? A híres gyógyítót, tanítót, akit néhány napja az egész város királlyá avatott, vagy egy megrögzött gyilkost? Melyiket választanád? Ha elhinnénk, amit az evangéliumok mondanak, akkor a hatalommal összejátszó főpap vette rá a tömeget, hogy Barabást ordítsa. (Mt.27:20, Mk. 15:11, Lk.23:23). De az emberek állítólag szerették Jézust (Lk.23:27-28) és megvetették a kövér, befolyásos papokat, akik együttműködtek a hatalommal. Hogyan lehetséges az, hogy római hatalom ezek a gyűlölt talpnyalói, képesek legyenek nemcsak rávenni a tömeget egy gyilkos szabadon bocsátásának támogatására szeretett messiásuk helyett, hanem képesek annyira felhergelni őket, hogy Jézus vérét követeljék? (Mt.27:22,25. Mk.15:13,14. Lk.23:18,21,23. Jn.18:40).

Ne felejtsük el, hogy csupán 12 órával azelőtt, a papok óvakodtak elfogni Jézust „ne ünnepnapon, hogy zavargás ne legyen a nép körében” (Mk.14:2), ezért akarták elfogni éjszaka és titkosan elítélni. De ha ennyire könnyen tudták befolyásolni a tömeg véleményét Jézusról – akkor miért aggódtak annyira korábban? Sehogy sem áll össze a kép.

Vajon a gyilkos Barabásnak annyira sok rajongója lehetett, hogy felülmúlta Jézus követőinek számát? Bár Máté csak úgy hivatkozik Barabásra, mint „hírhedt fogoly”-ra, Márk és Lukács azt állítja, hogy lázadó és gyilkos volt (Mk.15:7, Lk.23:19). Ezek alapján egyesek úgy spekulálnak, hogy Barabásra lázadó hősként tekintettek és a tömeg tele volt lelkes zelótákkal. János valószínűleg felismerte hogy Pilátus sosem egyezne bele egy olyan gyilkos szabadon engedésébe, mint Barabás, ezért csak ‘rablónak’ nevezi (Jn.8:40). Nem beszélve arról, hogy szégyenletesen ellentmondásos, hogy a tömeg egyszer azt kiabálja Pilátusnak, hogy egyrészt engedje el a Róma-ellenes lázadót, másrészt pedig “nekünk nem királyunk van, hanem császárunk” (Jn.19:15).

Valószínűleg Barabás sem volt valós személy, mert az a hagyomány, amelyre Márk hivatkozik, nem egy ember hanem egy bűnbak (kecske) elengedéséről szól. Nem véletlen, hogy a Barabás név az „atya fiát” jelenti. Márk evangéliuma így az Atya két fiát jeleníti meg: az egyik hordozza Izrael bűneit, őt sértetlenül elengedik a pusztába, valamint a másikat, akit feláldoznak, hogy vére Izrael bűneinek engesztelése legyen. Ez az Ószövetségi Nagy Engesztelési Nap rituáléja, amikor a főpap megfogott két kecskét, az egyiket feláldozta engesztelésül, a másikat elengedte, hogy hordozza a nép bűneit (3 Moz.16). Richard Carrier megerősíti, hogy Márk annyira világosan kiemeli az engesztelési nap hagyományát, hogy kreál egy történetet, amely visszhangozhatja a zsidók nagy ünnepének beteljesedését.

 

Árulkodó jelenet az Apostolok cselekedeteiben

Az Apostolok cselekedetei is tartalmaz néhány olyan jelenetet, amelynek semmi értelme, ha az evangéliumok igazat mondanak. Péter elámítja Jeruzsálem lakóit, amikor meggyógyít egy sánta kéregető embert a Templom kapujában (Acs.3:2-11), de azért bebörtönözik. Pétert elítélését meghiúsította az a tény, hogy annyira feltűnő volt a csoda (4:16), hogy nem lehetett letagadni. Várjunk csak! Mi ez a megdöbbenés Péter gyógyítása kapcsán? Ez az egyetlen csoda, amiről egész Jeruzsálemben beszélnek? Ez az egyetlen csoda, amit a főpap el akar rejteni a nyilvánosság elől? Mi van Jézus csodáival és gyógyításaival? Mi van a sziklákat megmozgató földrengéssel, a világszéles sötétséggel, az angyal megjelenéssel? Senki sem vette észre a Templom kárpitjának kettéhasadását? Senki sem látta azt a sok tucat feltámadt szentet? Jézus visszatért a halálból, negyven napig köztük járt, aztán felemelkedett a mennybe – valaki egyáltalán még beszélt erről?

Ha bármelyik a fenti történetek közül igaz volt, akkor semmi értelme nincs a tanács aggodalmaskodásának. Hacsak nem Péter szerény gyógyítása volt az egyetlen szenzáció, ami történhetett abban az időben. Az Apostolok történetében szereplő összes ítélkezési jelenet (Péter, István és Pál) emlékezetkiesésről tanúskodik, a római hatóságok közül senkinek semmi fogalma nem volt arról, hogy kicsoda ez a Jézus. Halvány utalást sem találunk arra vonatkozóan, hogy egész Izraelben sztár volt, akit elítéltek és kivégeztek a hatóságok, hogy eltűnt a teste, majd újra megjelent Jeruzsálemben többször is. A való világban, ha egy gonosztevőt elítélnek és újra megtalálják élve valahol, akkor a hatóságok egyszerűen újra munkához látnának, és másodszorra biztosan befejeznék a kivégzést. Egy ilyen példátlan eset jelentős figyelmet váltott volna ki.

Ehelyett azt látjuk, hogy a római hatóságok számára a Jézus-kérdés csupán egy homályos zsidó, vallási vitatéma. Nemcsak a rómaiak szenvednek emlékezetkiesésben: Pál apostol Jézusa is csupán egy láthatatlan barát, egy beszélő fénysugár az égen. Pál is csak annyit tudott Jézusról, amit “Mózes és a próféták” kinyilatkoztattak az írásokban, hogy “Krisztus szenvedni fog, feltámadni a halálból és mindenkinek a világosságot fogja hirdetni” (26:22-23). Sehol egyetlen utalás, hogy bármelyik ezek közül valami megtörtént Jeruzsálemben és hogy valaki szemtanúja lett volna. Valójában amikor Pál önmagát védi Fesztusz előtt, ő világossá teszi, hogy Pál evangéliuma a Zsidó Szentírás: “Bolond vagy te Pál, a sok tudomány őrültségbe vitt” (26:24). 

Ez csak néhány példa az evangéliumok és Apostolok cselekedetei történelmi valótlanságairól. Hogyan lehetne ezekből egy valós történelmi képet kapni Jézusról, ha ilyen tévedéseket tartalmaznak?

 

Vajon mit gondolt Pál Jézusról? Hamarosan kiderül.

 

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Nailed: Ten Christian Myths That Show Jesus Never Existed at All

David Fitzgerald, Jesus: Mything in Action, Vol.I.