“A Szentírás sok ellentmondást tartalmaz, és sok kijelentést, amelyek szó szerint nem igazak, de spirituálisan és misztikusan kell értelmezni…” (Origenész, Commentary on John, 10/4)

Az archeológia nem igazán kedvez a keresztényeknek, mivel eddig a Jézussal kapcsolatba hozható helyeket nem sikerült pontosan beazonosítani (Gecsemáné kertje, Golgota vagy Jézus sírja). Azonban archeológiai kutatások során felfedtek jó néhány hamisságot. Az evangéliumokban Galilea egy idealizált, képzeletbeli verziója szerepel. Mivel az evangélisták a római olvasóiknak szerettek volna kedvezni, Júdea és Galilea a római fennhatóság alatt egy békés, idillikus vidéknek van bemutatva. A valóságban inkább egy háborús övezet volt: elkeseredett forrongás és állnadó lázadások az elnyomó, megszálló római katonákkal és adószedőkkel szemben.

Bár a zsidók szerették Ézsaiás 9:1 “a Jordánon túli részt a pogányok területének” nevezni, de az evangéliumokban teljesen figyelmen kívül vannak hagyva a pogány városok, még a nagyobbak is, mint Tibériás vagy Sepphoris. Az evangéliumokban Galilea úgy van lefestve, mint a farizeusok felségterülete – bár a valóságban ez csak 40 évvel később következett be. A farizeusok létszáma akkor válhatott többséggé, miután a papságot és az iskolákat áthelyezték Jeruzsálem lerombolása után (70 körül) – ebben az időszakban íródhatott az első evangélium. De vajon jelenlétük mennyire volt kiemelkedő az első században?

Heggesippustól és Szent Jusztinusztól tudjuk, hogy abban az időben már volt egy másik szekta, a “galileaiak”, akik legelterjedtebb vallási frakció volt a térségben. A háború előtti időszakban a farizeusok csupán kívülállók lehettek, semmiképpen sem egy befolyásos közösség. Tehát az evangéliumok az első század végi és második századi viszonyokat vetítik vissza Jézus állítólagos korába.

A sivatag hajói

Egy másik figyelmen kívül hagyott összeférhetetlenség kerül felszínre, amikor Jézus utazásairól olvasunk: Vajon miért szerepel mértéktelenül sok tengerparti jelenet? Dennis MacDonald vélemánye az, hogy többek között ez az egyik utalás arra, hogy Márk evangélista a görög Homérosz Iliász és Odüsszeia eposzából inspriálódik. Az természetes, hogy a görög szigeteken keletkezett történetek a tengerről szólnak – de Márk vidéki Palesztinájában ezek a tengeri jelenetek természetellenesek. Hol lehetnének ilyen tengeri helyszínek Galileában? Márk megoldja a kérdést úgy, hogy feltalál egy újfajta vizet: a Galileai tengert. MacDonald felfed egy megdöbbentő tényt: Márk előtt senki sem hivatkozott tengerként erre a folyó táplálta tóra, amely 20 km hosszú és 13 km széles.

Még Lukács is, aki folyamatosan javítgatja Márkot, a valódi nevén nevezi: Genezáret tavának. Ez a kis víztömeg elég valószínűtlen helyszint ad annak a viharos jelenetnek, amikor Jézus és a tanítványok életükért küzdenek a nagy hullámok miatt.

Ezt a problémát (Márk 6:42-52) már a harmadik században feljegyzi Porphüriosz: “Szakemberek azt tanúsítják erről a helyről (Galileáról), hogy ott nincs is tenger, hanem egy folyó által táplált tó, Tibériász városa mellett. Ezt a tavat könnyen át lehet evezni egy kis csónakkal kevesebb mint két óra alatt, és nincs is lehetőség nagy hullámok keletkezésére. Szóval Márk eltúlozta az igazságot, amikor nevetségesen megszerkesztette ezt a fikciót kilenc órás utazásról a vihartól felkorbácsolt tengeren, hogy Jézus hősiesen kimenthesse a tanítványokat.” (Porphyry, Contra Christianos, fragment 55).

Amint korábban említettem, Porphüriosz írásai elvesztek, kivételt képeznek azon idézetek, amelyeket kritikusai leírtak. Keresztény ellenfeleinek magyarázkodásai új megvilágításba helyezik a dolgot. Macarius Magnes (Apocriticus 3.6) azzal magyarázza a tenger kifejezés használatát, hogy a Genezis ihletett írója is tengernek nevezi mindazokat a vizeket, amit Isten összegyűjtött. Majd a fejezet további részét arra szánja, hogy megvédje Márk hibáit arra utalva, hogy a történetnek „belső jelentése” van, tehát a mélyebb mondanivalóra kell figyelni, nem a szavakra. Macarius megpróbálja elemeire szedni a történetet és megmagyarázni a jelképeket: a tenger a létezés kegyetlensége, az éjszaka az ember élete, a hajó a világ, az utazók az emberiség, stb. Az egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy a történet nem valós. Inkább az írások allegorikus jelentése ihlette – ami jellemző volt megannyi vallásos íróra, beleértve az őskeresztényeket is.

 

Jézus csodavilágban

Az evangéliumok szerint, Jézust arimátiai József sírjába temették el. Márk szerint József a „nagytanács tekintélyes tagja” (Mk.15:43). Igaz, azt is mondta Márk, hogy a tanács egységesen döntött Jézus elitélése tekintetében. A valóságban Judáshoz hasonlóan ő is csupán egy kitalált figura lehet. Richard Carrier részletezi az ‘arimátia’ szó jelentését, ami arámi nyelven a ‘legjobb tanítvány helyét’ jelenti. Vajon ez a név véletlen műve, vagy Márk fejéből pattant ki? Amúgy Dennis MacDonald rámutat arra, hogy ez a történet is egy kölcsönvett jelenet a görög-római mitológiából, ahol a trójai Priamosz könyörgött Agamemnonhoz fia, Hektor testéért.

Szintén az allegóriát szolgálhatja egy másik helység név, amikor Lukács azt mondja, hogy a feltámadt Jézus megjelent két tanítványnak az ‘emmaiusi úton’ (Lk.24:13). Az egész jelenet nagyon hasonlít az ókori Romulusz legendához, amelyben ő is megjelenik halála után követőinek, mennybemenetele után. Szakemberek rámutatnak arra, hogy Jézus random megjelenései különböző helyeken, teljesen értelmetlenek, ha a térképet nézzük. Ha szükséges, akkor az evangélisták simán új városokat találnak ki. Vagy akár későbbi írnokok betoldásai lehetnek a szöveg félreértelmezése vagy kikozmetikázása miatt. Ezek az apróságok is azt erősitik, hogy az evangéliumok inkább irodalmi művek, mint valós helyszíneken történt események elbeszélései.

Szükségtelen megjegyezni, hogy soha nem találtak egyetlen fizikai, archeológiai bizonyítékot Jézusról, annak ellenére, hogy századok során véget nem érő, alantas hamisítványokkal hitegették az embereket olyanokkal, mint a torinói lepel, különböző sírok és iratok, keresztmaradványok, vagy a legújabb: Jézus családjának a csontjai.

Mit mondanak az írott bizonyítékok?

„Az evangéliumi események alátámasztásához ott vannak a kéziratok.” Valóban? A helyzetet bizonytalanná teszi az a kérdés, hogy mennyire megbízhatóak a fennmaradt kéziratok.

Az első II-III. században a korai keresztény iratokat nem írásszakértők másolták, hanem a helyi közösség lelkes, írástudó önkéntes tagjai. Másolási hibákat folyamatosan elkövettek, több ezer ilyen maradt fenn. A The Interpreter’s Dictionary of The Bible azt mondja, hogy „bizonyossággal mondhatjuk, hogy nincs egyetlen olyan mondat sem az Újszövetségben, amelyről a kéziratok egységesek lennének.” Bart Ehrman a következőket mondja: “sokkal több különbözőség van a kéziratokban, mint amennyi szó van az Újszövetségben”.

A legnagyobb gondot nem a nyelvtani hibák okozzák, mert azokat könnyen fel lehet ismerni, hanem a több száz szándékos változtatás. Eredetileg, az Újszövetséget senki sem tekintette sérthetetlennek. Későbbi írnokok teljesen természetesnek vélték, hogy szabadon hozzáadjanak, kivegyenek és átírjanak részeket. Az már csak talány marad, hogy a századok során ez hányszor és ki által történt meg.

Egyes keresztények úgy tesznek mintha ez nem volna probléma. Bart Ehrman másképp látja: “Hiba lenne azt állitani, – ahogy néha az emberek teszik, – hogy a szövegen végrehajtott változtatások semmilyen valós befolyással nem voltak azok jelentésére vagy a teológiai következtetésekre. Azt látjuk, hogy éppen az ellenkezője az igaz.”

Mondta-e Jézus, hogy követői nyugodtan megfoghatnak mérges kígyókat? Az appalachi gyülekezet kígyókat fogó tagjai életükre fogadva mondják, hogy igen – de a fogadást sokszor elveszítik. Vajon Jézus néha tényleg elvesztette türelmét? A Biblia beszél egyértelműen a Szentháromságról? Vajon Jézus tényleg kétségek közt szenvedett a keresztre feszítés előtt? A kérdések sora folytatódik, és mindegyik kapcsolatban van azzal, hogy az idők során hogyan változtak a kéziratok.

Ehrman emlékeztet minket arra, hogy a kéziratok szövegeit sokszor nem lehet egyértelműen értelmezni, és a jó szándékú, nagyon felkészült szakemberek is többször ellentétes következtetésekre jutnak.

A fent említett hibákra vannak bizonyitékaink. De semmi okunk sincs azt gondolni, hogy minden szándékos vagy véletlen hibát ismernénk. A valóság az, hogy nincs első századi, újszövetségi kézirat, nem beszélve az eredetiről. Sőt, a második és harmadik századból is csak néhány apró, többnyire jelentéktelen részlet maradt fenn. Tehát az első 300 évet homály borítja, ami az Újtestamentum kéziratait illeti. Azonban olyan sok hibát és módosítást ismertünk fel eddig, hogy amig korábbi kéziratot nem találunk, minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk a történetek hitelességében.

 

Az írások meghamisítása

Nagyobb problémák is felütik fejüket az Újtestamentummal kapcsolatban. Pál 2. levele a Thessalonikabeliekhez ismételten figyelmezteti a keresztényeket, hogy legyenek figyelmesek a hamisítványokra (2Thes.2:2, 3:17). Ironikus, a legtöbb szakember ezt a levelet is hamisítványnak véli. A lényeg – akár hamisítvány a levél, vagy igazán Pál figyelmeztet, hogy a nevében leveleket írnak – elkerülhetetlen szembesülni ezzel a gyakorlattal.

Még rosszabb: a bibliakutató szakemberek többsége meggyőződéssel állítja, hogy Pál leveleinek a fele hamisítvány, (mint Jakab, Péter, János és Júdás levelei). Sok apologéta megpróbálja enyhíteni ezt a kellemetlen tényt azzal az állitással, hogy híres személy nevében írni általános és elfogadott gyakorlat volt akkoriban. Bár valóban elég általános gyakorlat volt, de legkevésbé sem elfogadott. Bart Ehrman megjegyzi: „az ókorban élő emberek nem értékelték másképp a hamisításokat, mint a ma embere. Nagyon sok vita van a hamisításról ókori görög és latin forrásokban. Tulajdonképpen, minden esetben megvetik a csalást és hamisítást – még azokban a dokumentumokban is, amelyek hamisítványok voltak.”

Tertuliánusz feljegyzi, hogy egy kisázsiai gyülekezetben elitéltek egy presbitert, mert egy kitalált csodatörténetet írt Pálról. Vallomásában az szerepelt, hogy a bűncselekményét a “Pál iránti szeretet” motiválta, de ez nem hatotta meg a bírákat és vétkesnek találták. Megrótták tettéért és elmozdították pozíciójából”. Sajnos a legtöbb esetben nem kerültek felszínre a csalások. A 2. és 3. században a hamisított iratok meghatározásának egyetlen módszere az volt, hogy a bírálók mennyire értettek egyet az adott írással!

Nagyon sok bizonyíték szól arról, hogy gyakoriak voltak a hamisítások a korai keresztény világban. A Jelenések könyvének íróját annyira aggasztja a hamisítás, hogy mennyei átokkal fenyegeti meg azokat, akik hozzá mernek nyúlni írásához (Jel.22:18-19). A 2-ik századi Dionüsziosz korinthusi püspök kiszivárogtatta, hogy nem csak az ő leveleit, hanem a szent írásokat is szándékosan hamisítják: “amikor keresztény társaim megkértek, hogy írjak nekik levelet, megtettem. Ezek az ördög apostolai azonban megtöltötték tövisekkel, kivettek belőle és hozzáadtak más dolgokat… Nem csodálkoznék azon, ha merészségükben még az Úr szavait is meghamisítanák, amikor arra szövetkeztek, hogy saját szerény munkámat megcsonkítsák.”

Pogány kritikusok is feljegyeztek ilyen esetet: Kelszosz, görög gondolkodó, megvádolta a keresztény írnokokat, hogy szégyentelenül módosították a szövegeket: “Egyes hívők, mintha megittasodtak volna, annyira messzire mentek, hogy megváltoztatták az evangélium eredeti szövegét háromszor vagy négyszer, majd még néhányszor – majd megváltoztatták a jellegét is, hogy képesek legyenek tagadni a kritikával szembeni nehézségeket.”

Origenész egyházatya válaszolt Kelszosz vádjára, hogy ő nem ismer senkit, aki megváltoztatta volna az evangéliumot, az eretnekeken kívül. Szerinte ez nem lehet érv az igazi keresztényekkel szemben, mert ők sosem tennének ilyet. Azonban magán írásaiban Origenész is megváltoztatja a hangnemet: “A kéziratok közötti különbségek elég nagyok lettek, akár egyes írnokok könnyelműsége vagy mások kitartó vakmerősége miatt. Egyesek vagy elfelejtették átnézni a kéziratot vagy a javítás közben kedvük szerint hozzáadtak vagy kitöröltek részleteket.”

Origenész két arca: amikor a hitetlenek szembesítik a vádakkal, akkor tagadja hogy a keresztények megváltoztatták volna a szöveget, de amikor keresztény társaival beszél, ugyanarról panaszkodik. Origenészen kívül nagyon sokan panaszkodtak a keresztény írnokok hamisító munkájára. Bart Ehrman megjegyzi, hogy a fennmaradt kéziratok éppen az ellenkező irányba mutatnak (mellesleg, ne felejtsük el, hogy végül Origenészt is eretneksége miatt ítélték el), – amikor az eretnekekre panaszkodik, akkor a hagyományőrző, ‘ortodox’ keresztényekre utal. Népszerű könyveiben (Misquoting Jesus, The Orthodox Corruption of Scripture) részletes példákkal ecseteli, hogy a hivatalos egyház írnokai hogyan változtatták meg titokban az írásokat annak érdekében, hogy az eretnek érvek megsemmisüljenek.

A nagy dilemma: Nem maradt fenn egyetlen kézirat sem, hanem másolatok másolatának másolatainak a másolataira támaszkodunk. Mennyire megbízhatóak a kezünkben levő evangéliumok az eredetihez képest? Bruce Metzger, bibliakutató szakember megválaszolja: “Az egyelten, ami az evangéliumok mellett szól, főleg ha összehasonlítjuk más ókori írásokkal, az a példátlanul sok másolat fennmaradása.”

Van egy kis irónia abban, amikor a keresztények büszkélkednek a kéziratok sokaságával, hiszen a korai keresztények kontrollálták azt, hogy minek kell fennmaradni és minek nem. Az ókori világ klasszikus irodalmát megvetették vagy éppen megsemmisítettek. A sötét középkorban majdnem minden elveszett a görög filozófusok munkáiból.

Ennek ellenére, a nagy szaktekintélynek örvendő Metzger, elismeri, hogy a legrégebbi teljes Biblia szövege a Codex Siniaticus és a Codex Vaticanus – csak a negyedik századig vezethető vissza. Természetesen még vannak híres részletek a harmadik századból is, pl. a Chester Beatty vagy a Bodmer papiruszok. De hát ezek is több száz évvel későbbiek Jézusnál! Ott van még a híres, bankkártya méretű János evangéliumi részlet, az un. Fragment P52 – amelyből csupán egyetlen egész szót lehet kiolvasni. A szakértők azt állítják, hogy i.u. 150 év körüli lehet – de akkora darabból nem igazán lehet megállapítani, és akkor sem érünk vele sokat. Tehát, nincs egyetlen olyan Újtestamentumi írásos bizonyíték se, amely valamelyik bibliai személy életében keletkezett volna. Ráadásul, Metzger nem említette meg, hogy a második legrégebbi részlet, az un. Egerton Papirusz 2, teljesen ismeretlen a mai evangéliumok számára. Teljesen megalapozatlan azt állítani, hogy igazolni tudjuk az evangéliumok hitelességét azokból a kis maradványokból, amivel rendelkezünk.

Semmit sem mond el az Újszövetség megbízhatóságáról az, ha rámutatunk Homérosz megbízhatatlanságára – ahogyan Metzger és mások próbálkoznak. Összehasonlítani az Újszövetséget Homérosszal vagy a Caesar háborúinak feljegyzésével olyan, mint narancs és alma összehasonlítása. Elsősorban, semmi okunk sincs azt hinni, hogy Homéroszt vagy Cézárt megváltoztatták valamilyen vallásos dogma propagálása végett. De minden okunk megvan a gyanúra az Újtestamentum esetében – valójában, tudjuk, hogy ezt tették, rengeteg bizonyíték van erre a gyakorlatra a kereszténység története során.

Összességében, több mint 24000 kézirata van a Bibliának, de mit sem érnek a hitelesség szempontjából, ha többnyire a 9-ik században keletkeztek, több száz évvel az első fennmaradt teljes Biblia után. A Gyűrűk Ura se válik igazsággá azért, mert sok példányban áll rendelkezésre. Ráadásul a Vatikáni és a Sinai kézirat egymástól eltérő tartalommal rendelkezik, mindkettő különbözik a mai Bibliától. Éppen abból az időszakból nincs kézirat, amire leginkább szükség volna, ha az Írások megbízhatóságát szeretnénk értékelni: a kereszténység kialakulásának időszaka. Homérosz 650 kéziratos másolata azonnal jó számnak tűnik, ha mellé állítjuk a 720 Újszövetségi törzsszöveget – mert azok is a középkorból vannak. Csupán 14 darab kézirat maradt fenn a 2. századból, amelyek rövid szövegrészek vagy szavak, amiből csak találgathatnak a szakemberek.

Homérosz művei esetében is találunk bizonyítékot módosításokra. Tudjuk, hogy ezek korábban keletkeztek a meglévő kéziratoknál. Egyes részek bronz fegyverekről szólnak, mások vas fegyverekről – két különböző korszak összekeveredése. Ezek a bizonyítékok csak arról beszélnek, hogy az Ószövetséghez vagy Újszövetséghez hasonlóan, az Iliász és az Odüsszeia is megszerkesztett, és rengetegszer újraszerkesztett művek. Egyik sem megbízható eredeti.

A kéziratok megbízhatóságát az is gyengíti, hogy a törzsszövegek nem igazán erősitik egymást. Valójában 1438 alapvető eltérés van az egész Újszövetségben. Ez nem foglalja magába a nyelvtani hibákat. Ezen alapvető eltérések legalább egyharmadára nincs megoldás, ami azt jelenti, hogy nem lehet tudni, melyik volt az eredeti. Egy halom bizonyítékunk van arra, hogy a kéziratokat az idők során folyamatosan javítgatták. I.sz. 50-150 közötti időből semmi nem maradt fenn. Amint már említettem, a korai egyházatyák nem ismerték az evangéliumokat! Először a 150-es években Szent Jusztinusz ír az evangéliumokról, bár nem nevezi őket nevükön, hanem az „apostolok emlékeinek” hívja őket. Még ennél is rosszabb, hogy amit idéz, nem található meg a mai evangéliumokban. Később Szent Ignác és korinthusi Dionüszosz is idézi az evangéliumokat, de azokról már kiderültek, hogy hamisítások.

“Craig Blomberg, evangéliumi apologéta úgy érvel, hogy minden szöveget teljes bizalommal kell fogadnunk amíg be nem bizonyosodik, hogy okunk lehet a kételkedésre.” – idézi Richard Carrier. Egyetlen történész sem ilyen naiv. Egyetlen ókori iratot sem lehet teljesen automatikusan megbízhatónak elfogadni.

Felfedni az evangéliumok minden szövegbeli, történeti, földrajzi és archeológiai problémáját, egy egész könyvtárnyi munkát követelne. A fentiekben csak néhány, túlnyomóan súlyos összeegyeztethetetlenséget igazoló esetet mutattam be.

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Nailed: Ten Christian Myths That Show Jesus Never Existed at All

David Fitzgerald, Jesus: Mything in Action, Vol.I.