A kereszténység nem Jézussal kezdődik

‘Én Pálé vagyok, én Apollosé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.’ 1Kor.1:12

Az Apostolok cselekedetei úgy mutatja be a korai gyülekezetet, mint egy kicsi, de bátor hívők csapatát, akik Jézus családja és a tanítványok köré gyűltek Jeruzsálemben, ahonnan a szárnyait bontogató egyház hódító útra indult. De ez az általánosan elfogadott szokásos kép nincs köszönő viszonyban sem a történelmi valósággal. Pál és más korai keresztények feljegyzései alapján egy egészen szerteágazó kereszténységgel találkozunk, amely már korábban létrejött és távoli vidékekre is elterjedt az első század közepéig, mint például Alexandria, Damaszkusz, Korintus, Antiochia és Róma.

Maga Pál is panaszkodik erre a sokszínűségre a korai hívőknél, akik úgy kezelik Krisztust, mint egyet a sok totem figura közül. ‘Hát részekre szakítható-e Krisztus?’(1Kor.1:10-13). Az evangéliumok szerint, nagyon sok első századi ördögűző Krisztus nevében végezte munkáját, bár kihangsúlyozza, hogy nem Jézus Krisztus nevében mesterkedtek (Mt.7:21-23, Mk.9:38, Lk.9:49).

Pál ismételten rátámad a rivális apostolokra, mint akik ‘más Jézust prédikálnak’. Keményen megszólja és gonosz csalóknak nevezi őket. Az ő igaz Krisztusa és evangéliuma annyira különböző a hamis evangéliumoktól és Krisztusoktól, hogy mindenki mást Sátán ügynökeinek tekint, és átkokat szór rájuk (2Kor. 11:4,13-15,19-23, Gal.1:6-9, 2:4).

Más korai keresztényeket is aggasztott ez a dolog. A Didakhe, a korai keresztény egyház gyakorlatának és tanításainak tankönyve, két fejezetbe foglalja a vándor prédikátorok hamis tanításait, figyelmeztetve arra, hogy ők csupán ‘Krisztust árusítják’.

Még Pál előtt, néhány vallásos csoport azt hitte, hogy Jézus Krisztusnak semmi köze a kereszthez (ahogy a Fillipibeliekhez írt levél himnusza is tanúsítja). A Tamást követő hívők számára a megváltásnak semmi köze nem volt Jézus halálához és feltámadásához. Valójában, Tamás evangéliuma nem utal Jézus keresztre feszítésére, sőt még arra sem, hogy meghalt bűneinkért. Helyette azt állítja, hogy megmenti azokat, akik titkos tanításait elfogadják. Valószínű, hogy ugyanazok a Tamás rajongók voltak, akik számára János az evangéliumában a “kételkedő Tamás történetet írta (Jn.10:24-29).

Voltak más alapvető nézetkülönbségek is a korai keresztény gyülekezetekben, mint például az imádat formája vagy éppen Jézus természete. Közben semmi bizonyítékát nem látjuk annak, hogy bárki ismerte volna Jézus tanítványait vagy rokonait. Az egyetlen igazolás, amit Pál és mások felkínálnak Jézus mellett, az nem más, mint az Ószövetség egyedi értelmezései vagy a személyes kinyilatkoztatás.

Lukács elég keményen dolgozott azon, hogy a korai keresztény apostolokat egy vidám csapatnak fesse le, ahol Péter és Pál kéz a kézben dolgoznak mások megmentésén. Megdöbbentő meglepetés olvasni Pál leveleiben, hogy mennyire ellenségesek voltak egymással szemben az összeegyezhetetlen vallási nézeteik miatt.

Lukács boldog jeruzsálemi apostoli tanácskozását (Apcs.15:4-29) elhomályosítja az a sok vita, amely Pál és a jeruzsálemi gyülekezet között folyt a körülmetélésről és a pogányokkal való étkezés gyakorlatáról. Ezek a viták nem jelennek meg az Apostolok cselekedeteiben, hanem helyette inkább egy baráti köszöntés és beszélgetés szerepel a jövőbeli elképzelésekről (15:7-11,31). Hasonlítsuk ezt össze Pál szavaival (Gal:2:2-8), amelyben nem igazán tudja elrejteni, hogy mennyire elégedetlen a jeruzsálemi apostolokkal kapcsolatban, és felfedi, hogy a korai keresztények mennyire közel kerültek a végső szakításhoz Pál és Péter csapata között. Elképesztően paranoid és arrogáns feljegyzést olvashatunk a jeruzsálemi vezetőkkel folytatott magán megbeszéléséről. A 4. versben Pál álhívőknek és kétkedőknek nevezi őket. Ez távol áll minden meleg fogadtatástól, inkább a különbségek hangsúlyozását érthetjük meg belőle.

Meglepő, hogy a Kerestelő János szektája egy másik rivális csoportosulása volt a korai keresztényeknek. A 2. századi Clementine Recognitions megőrizte a szekta keresztény ellenes érveit, sőt a vita Újszövetségi nyomait is feltárja: Luk.3:15-ben az író megpróbálja leértékelni azt a felvetést, hogy egyesek Jánost Krisztusnak tartották, de néhány versben mégis ecseteli Keresztelő János és Jézus tanítványai közötti vitát (Mt.9:14, Mk.2:18, Lk.5:33).

Lukács evangéliuma a Keresztelő János-kultusz által írt szövegből vett részlettel kezdődik. János születésének története négyszer hosszabb mint a Jézusé – nem kell sokat módosítani, csak éppen kivenni a Jézussal kapcsolatos elemeket és azonnal van egy kerek történetünk.

Háború a mennyben

Ha a kereszténység egyetlen mozgalomként indult, akkor nagyon skizofrénnek kellett lennie. Robert Price megjegyzi:

“Mítosz a korai keresztény egyháznak azon dédelgetett képe, hogy érintetlen a tévtanításokkal szemben, ahol mindenki egy szívvel lélekkel imádja egyetlen Krisztusát, és végül még egy önmagával harmonizáló kánont is képes megszerkeszteni egyetlen Evangéliummal. Mindenesetre, a korai változatosságot a domináns frakció sikertelenül próbálta elrejteni a történelem függönye mögé.”

F.C. Bauer, volt az első bibliakutató, aki megjegyezte, hogy sokkal egyszerűbben megérthetjük az Újtestamentumot, ha felfedezzük, hogy az első keresztények körében háború zajlott. Péter és Pál, a két rivális, a kereszténység ellentétes oldalain álltak, az egyik zsidó és a másik pogány – hatalmas konfliktusban egymással. Az egész Újtestamentum szétszakad a két vonal mentén, mindkét oldal saját evangéliumaival és leveleivel – ezzel magyarázható a sok Jézusról szóló különböző hagyomány.

Úgy tűnik, hogy Pál követői, nem ismerték Jézus földi életét, hanem inkább egy kozmikus, mennyei Krisztust imádtak, aki végigutazta az alvilágot oda és vissza a mennyország különböző szintjein át, hogy legyőzze a démoni lelkeket.

Márk közössége ezzel ellentétes utat járt be. Saját szenvedő Jézusuk egy hétköznapi ember volt, akit Isten ‘örökbe’ fogadott keresztségekor, akit megkísértett, később feltámasztott és mennyei Úrrá tett engedelmességéért. Ez a kontraszt figyelhető meg abban a közösségben, amely János evangéliumát követte. Az ő Jézusuk a Logos, aki ott volt a teremtéskor, aki rendületlenül végigvándorol egész Júdeán, hogy hangosan hirdesse isteni természetét.

A Zsidókhoz írt levélben, Jézus a mennyei főpap, aki a mennyei szentélyben kínálja fel önmagát áldozatul – harmonikusan vegyítve a zsidó teológiát az alexandriai panteizmussal és Krisztus fogantatásának tanával.

Péter, Pál, Keresztelő János és más evangéliumi frakciók mellett, további keresztény csoportosulások alakultak az első és a második században. Egyesekről nem tudunk semmit, csak azt, hogy neveiket feljegyezték az őskeresztény eretnek tanokat összegyűjtő tankönyvekbe. Kétségtelen, hogy sokkal többen voltak az olyan eretnekek, akikről már soha nem fogunk megtudni semmit. Amint az egyik frakció elnyerte a többség támogatottságát, megerősítve ‘ortodox’ pozícióját, elkezdte nézeteit másokra is rákényszeríteni. Az egyház a századok során keményen dolgozott, hogy eltűntesse a tévtanításokat és alkalomadtán elégesse a tévtanítókat is.

A hiányzó tizenkettő

Az összes korai keresztény közösség azt gondolta, hogy saját tanításai apostoli tekintéllyel rendelkeznek. Ha Jézus tizenkét tanítványa annyira fontos volt, amennyire állítják, akkor érthetetlen, hogy miért ennyire hiányosak a velük kapcsolatos információk. Robert Price megfigyelése szerint: “megdöbbentő felfedezni, hogy a tizenkettő kanonikus listája nem egyezik, sőt egyetlen evangélium kéziratban sem azonos. Ahogy Jézus tekintetében, a tanítványokról is, más véleményen vannak az evangéliumok.

Világosabb lenne a kereszténység kibontakozása, ha az apostolok valódi történelmi személyek lettek volna. Ha legalább azok léteztek volna, akiknek elsődleges feladata a mozgalom elterjesztése állítólag volt, akkor egyszerűen nem tapasztalnánk ezt a mindenre kiterjedő általános zavart olyan alapvető kérdésekben is, hogy kik voltak és mit csináltak az apostolok. Ha valóban léteztek volna, akkor nem kellene találgatásokba bocsátkoznunk ahhoz, hogy valami életrajzi adatot összeszedjünk róluk. Az a tény, hogy egymással ellentétes legendák keringenek arról, hogy merre jártak, mit tettek és hogyan haltak meg – nem vet jó fényt a történet hitelességére.

Ha ezek az emberek tényleg az első misszionáriusok lettek volna és a korai gyülekezet egyházatyái, akkor egészen biztos, írásaikat az első keresztények megőrizték volna. Elvárnánk, hogy prédikációk, naplók, levelek, tanítások, liturgiák, bátorítások tömkelegét olvassuk. De nincs semmi a tizenkét apostoltól – egyetlen dokumentum sem, csak néhány hamisítvány Péter leveleiből, amit az állítólagos író halála után szerkesztettek.

A nagy kérdés: vajon létező személyeket említenek-e az evangéliumok? Hiszen a legtöbb információ az apostolok életéről nem az Újtestamentumból származik, hanem sokkal későbbi iratokból. Sok keresztény gyülekezet életrajzot írt arról az apostolról, akit alapítójául fogadott. Így nagyon sok “Apostolok cselekedetei” született, amelyek közé érdekes módon bekerült néhány nem-apostol is, mint Pilátus vagy Pál női segítője, Tekla. Abban az időben ezek az iratok külön műfajt képeztek, de ma már a szakértők elismerik, hogy egyszerű fantázia szüleményei.

Úgy tűnik, hogy Márk egyszerűen a korai jeruzsálemi keresztény gyülekezet ismert vezetőiről nevezhette el Jézus állítólagos tanítványait és rokonait (Jakab, Péter, János és Kéfás). Az evangéliumokban Pétert és Kéfast folyton összekeverik (pl Jn.1:42), de a tiszteletreméltó keresztény hagyomány ellenére, Pál világossá teszi, hogy két különböző személyről van szó (Gal.2:7-9).

A tizenkét tanítvány történelmiségének védelmére gyakran idézik John P. Meier egyik írását:The Circle of the Twelve: Did it Exist During Jesus Public Ministry? (JBL, 116/4). Meier elég sok tintát pazarol arra, hogy cáfolja azokat, akik a tizenkét apostolt későbbi kitalációnak vélik, de azzal nem foglalkozik, hogy Jézust is egy kitalált személynek tekintik. Védekezése két kategóriára bontható: a keresztre feszítés szégyene és a többszörös igazolás feltételezése (korábbi bejegyzéseimben mindkettőt részleteztem). Semmivel sem lehet alátámasztani, hogy a tizenkettő, akit Pál emleget, az evangéliumokban szereplő Jézus tanítványai lennének. Pál sosem nevez meg senkit a tizenkettő közül és azt sem mondja, hogy közük lett volna Jézushoz, és az evangéliumok szerzői is egymásnak ellentmondó listákat állítottak össze.

Különösen ironikus, hogy végül Meier hosszan ecseteli, mennyire rejtélyes, hogy milyen kevés történelmi adatunk van a tizenkettőről és rávilágít a hiányzó résekre. Például, Pál sokat beszél a jeruzsálemi vezetőkkel és más apostolokkal való interakcióiról, de semmit sem mond a tizenkettőről: „azt várnánk, hogy a kereszténység első generációjának történelme tele van a Tizenkettő hangsúlyos gyülekezeti jelenlétével. Ennek éppen az ellenkezője az igaz.”

“Ugyancsak meglepő, hogy Lukács mennyire hangsúlyozza a Jézus ideje és az egyház alakulása közötti élő kapcsolatot a tizenkettő által, mégis egyre kevesebb mondanivalója van a tizenkettőről, ahogy az Apostolok cselekedetei kibontakozik. A teljes némaság jellemzi a további Újszövetségi leveleket – Pál, Jakab, Péter, János, Júdás és a Zsidókhoz írt levél – egységesen fülsüketítő. Ugyanez mondható a korai egyházatyák feljegyzéseire is.”

Meiert meglepi a titokzatos hallgatás. Egyetlen értelmes következtetése az lehetne, hogy a tizenkettő jelentős szerepet töltött be Jézus szolgálata során, de utána hirtelen eltűntek. Mennyire értelmes lenne azt feltételezni, hogy a tizenkét apostol nyom nélkül eltűnik az összes őskeresztényi írásból, hogy majd újra megjelenjenek több száz év múlva hamis legendaként különböző gyülekezetek alapítása kapcsán, mintha dinamikus jelenlétük töretlen lett volna? Helyesebb lenne azt feltételezni, hogy azért töltöttek be jelentős szerepet Jézus szolgálata alatt, mert ők is csak kitalált figurái voltak a történetnek.

A sztár apostolok

Frank Zindler azt állítja, hogy a Tizenkettő egyszerűen az evangéliumok állatövi jegyek szerepét tölti be. Valóban, sok asztrológiai motívum található egyes apostol nevében és az evangéliumi történésekben. Például, Tamás nem személyes név volt abban az időben, hanem az ‘ikreket’ jelentette, valamint a héber neve a Gemini csillagképet jelöli. János és Jakab a “villámlás fiai” voltak, mint ahogy a római ikrek, Castor és Pollux, az egyik a halandó és a másik Zeusz, a villám istenének a fia.

Márk éppen ezt az asztrológiai szimbólumrendszert építi fel, amikor Jakab és János Jézushoz mennek és arra kérik, hogy a mennyei trónuson mellette üljenek (Mk.10:41, Mt.20:20), vagy amikor Máténál Jézus a mennyei trónokról beszél (Mt.19:28).

Sok történész szkeptikusan tekint ezekre az evangéliumi asztrológiai hasonlatokra, ugyanakkor könnyen elismerik, hogy a kereszténységgel rokon Mithrász-kultuszban az asztrológiai szimbólumok allegorikus szerepet töltöttek be.

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Jézus a későbbi korokban megkapta a napisten szimbólumait, ez nyilvánvaló a korai keresztény művészetben (pl. a glória). Több olyan Krisztus ábrázolást találtak az archeológusok, ahol Krisztus a Helios nap istene. A római nap isten kultusz Konstantinusz császárral elég szépen keveredett a kereszténységgel, például a IV. században Jézus születését a téli dec. 25. napéjegyenlőségre tették.

A legtöbb Biblia kutató azt mondja, hogy az asztrológiai szimbólumok csupán a későbbi politika behatás eredménye, de elismerik, hogy az evangéliumokban a tizenkét apostol Izrael tizenkét törzsét ábrázolja (ami önmagában is asztrológiai motívum). A hasonlat mindenesetre tagadhatatlan: az első tizenkét törzsi királyságot az első Jézus alapította – Józsué (héberül), és az új Izrael témája végigvonul az egész Újszövetségen. Ha a tizenkét tanítvány nem valós történelmi személyekből állt, hanem jelképesen a tizenkét mitikus pátriárkát testesíti meg, akkor már érthető, hogy miért csak néhányukról van valamilyen leírás és a többség csak egy név a listán.

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Jesus: Mything in Action, Vol.I-III