„Azt akarom újra hangsúlyozni, hogy nem az ókori emberek meséltek valós történeteket, hogy mi oly bölcsek vagyunk, hogy felfogjuk az átvitt értelműket, hanem ők beszéltek szimbólumokban és mi olyan buták vagyunk, hogy szó szerint értelmezzük azokat.” (John Dominic Crossan)

Egy korábbi bejegyzésemben felsoroltam néhányat a történelmileg lehetetlen eseményekből, amelyet Jézus elítélésével kapcsolatban az evangélisták megírtak, valamint foglalkoztam a szenvedő és meghaló messiás fogalom elterjedésével is. Jelen bejegyzésemben csak a Jézus keresztre feszítésével kapcsolatos szombolizmussal foglalkozom, amelyeknek semmi közük nem lehetett a történelmi valósághoz.

Kezdeném egy mosolyt fakasztó Márki jelenettel: „De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén: őt is elfogták, de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült.” (Mk.14:51,52) Miért nem hallottunk erről a fiatalról előbb? A többi evangélistának kényelmetlen volt megemlíteni a meztelen fiatalt? Ha közelebbről megvizsgáljuk a történetet, akkor rájövünk, hogy ez a jelenet is nagyszerűen illeszkedik Márk mondanivalójába. Népszerű klisé volt a keresztények körében a ruha szimbólumként való használata. Pál többször is példálózik vele (1Kor.15:53,54, 2Kor.5:1-4). Platón azt mondta, hogy amikor az ember meghal, akkor a lelke elhagyja a testet és meztelenül felemelkedik a mennybe. Alexandriai Philon szerint a ‘bőr ruhákat’ Isten adta Ádámnak és Évának a bűnbeesés után, ami gyakorlatilag a fizikai testet jelentette, a lélek pedig, amikor Istent keresi, kiszakítja magát a test rabságából. Márknál azért jelent meg ez a titokzatos meztelen fiatal, mert jelképesen ő képviseli azt a Jézust, aki elveszti életét. Honnan tudjuk ezt? Márk világossá tesz evangéliuma végén, amikor a fiatalember újra megjelenik. De erről majd később…

Az Írások beteljesedése

Randel Helms a Gospel Fictions könyvében bebizonyítja, hogy Márk a Szeptuaginta (a héber Biblia görög nyelvű fordítása) alapján építette fel Jézus elítélésének jeleneteit. Néhány példa:

„A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák; de nem találtak.” (Mk.14:55) Hasonlítsük össze Dániel 6:5 verssel: „A főkormányzók és a kormányzók igyekeztek ürügyet találni Dániel bevádolására az ország ügyeinek az intézésében, de semmiféle ürügyet vagy hibát nem tudtak találni,”

„Sokan tettek ugyan ellene hamis tanúvallomást, a vallomások azonban nem egyeztek. Ekkor előálltak néhányan, és ezt a hamis vallomást tették ellene…” (Mk.14:56,57) Hasonlítsuk össze: „Hamis tanúk állnak elő, olyanról faggatnak, amiről nem tudok.” (Zsolt.35:11)

A főpap ekkor középre állt, és megkérdezte Jézustól: „Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?” (Mk.14:60), és „Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám,” (Zsolt.27:12)

A korai keresztények körében népszerű lehetett az Ézsaiás 53-ban szereplő ‘szenvedő szolga’ messiás figurája. Márk is merített ihletett belőle: „Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit” (Mk.14:61), „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki.” (És.53:7). Mind a négy evangélistánál dilemmát okozott a hallgatás, mert számukra célszerű volt, ha Jézus beszél. Ezért is nagyon rövid Jézus hallgatása, a következő versben már meg is szólal:

„Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a főpap, és így szólt hozzá: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” Jézus ezt mondta: „Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben.” (Mk.14:61,62) Természetesen, az ‘Én vagyok’ kifejezéssel nem a kérdésre válaszol, hanem önmagát Istenként mutatja be, mint az Ószövetségben (1Mz.2:4, 2Mz.3:14, 5Mz.32:39). Az ‘Emberfia, aki a Hatalmas jobbján ül’ szintén egy ószövetségi mennyei bíró képe. (Dániel 7:13,14 és Zsolt110:1).

Milyen istenkáromlás?

Amikor a főpap hallja Jézus szavait, a következőket mondja Márk: „A főpap erre megszaggatta a ruháit, és így szólt: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről?” (Mk.14:63,64) Márk több hibát is elkövet ebben a fejezetben, de a legnagyobb az, hogy szerinte Jézus istenkáromlást követ el. A valóságban az ‘Én vagyok’ kifejezés nem  Isten kimondhatatlan (YHWH) nevére utal. Aki egy kicsit is ismeri a héber nyelvet, könnyen felismeri, hogy a zsidóknál az Ani Hu kifejezés gyakori volt a mindennapi használatban és semmilyen tiltás nem kötődött hozzá. Semmi meglepő nem volt Jézus szavaiban, hiszen a hasonló megváltó messiások gyakran nevezték magukat ilyen neveken, hogy Emberfia, Messiás, Isten jobbján, stb. 

Márk más hibákat is elkövet a judaizmus alapismereteinek hiányában. Bár nem volt tisztában azzal, hogy mit jelent az istenkáromlás, azért annyit tudott, hogy megemlítse a ‘főpap megszaggatta ruháit’, amikor Isten nevét hallotta. Törvényi előírás szerint, nemcsak a főpap, hanem minden jelenlevő meg kellett volna, hogy szaggassa ruháit. Jézust azonnal kivitték volna, hogy megkövezzék.

Márk kihallgatási jelenetei inkább tűnik egy eltúlzott parodiának, mint történelmi esemény leírásának. A zsidó törvények tiltják, hogy bárki is megüssön egy fogvatartottat, de az evangéliumok nem tudnak erről: „Akkor némelyek elkezdték őt köpdösni, arcát betakarni és ütlegelni őt, és ezt mondták neki: „Most prófétálj!” A szolgák is arcul verték őt.” (Mk.14:65). Ezt minden bizonnyal azért írta Márk, hogy Ésaiás 50:6 verset idézze. 

Ki a bűnbak?

Amint korábban említettem, hogy semmilyen történelmi bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy szokás lett volna ünnepnapokon elengedni egy gonosztevőt, de Márknak fontos volt az ószövetségi engesztelési napon történt motívumok említése, amikor a pap két kecskebakot vezetett a templomba, az egyiket feláldozta és a másikat pedig a pusztába kergette miután ráhelyezte a nép bűneit (3Mz.16:5-22).

Egy őrült király és egy őrült próféta

Márk nagypénteki története érdekes párhuzamot mutat két másik első századi személlyel. Az alexandriai Philon évtizedekkel az evanéliumok előtt íródott népszerű történelmi könyvében (Flaccus) leír egy Caligula (Caius Iulius Ceasar), Nagy Heródes unokája, uralkodása kezdetén, 38-ban történt lázadást. Amikor az újonnan megkoronázott zsidó herceg átvonult Alexandrián a hazafele tartó útján, az iránta kevésbé lelkes tömeg, hogy kifejezze nemtetszését, megkoronázott és kicsúfolt egy Carabas nevű helyi bolondot, a ‘zsidók királyának’ nevezve őt. Ez a szerencsétlen csavargó jól ismert figura volt, hiszen sokszor az utcán aludt meztelenül, a környék gyermekei sokszor gúnyolódtak vele. Carabas ott állt mindenki szeme láttára papirusz nádból készült koronával és lábtörlőnek használt ruhába öltöztetve, – fiatalok botokkal köré álltak, mintha testőrsége lennének, mások pedig csúfolodva köszöntötték és tanácsért könyörögtek államügyekben. 

Még több párhuzam figyelhető meg egy másik első századi Jézussal, akit már korábban említettem. Jesus Ben-Ananias, egy őrült próféta, aki a hatvanas években tevékenykedett Jeruzsálemben. Josephus, a feltehetőleg Márk evangéliuma keletkezése előtt írt Zsidó háborúban meséli el ezt a történetet. Nem kizárt, hogy ez adott ihletet Márk passió történetéhez. Josephus leírja, hogy a zsidó háború előtt néhány évvel, amikor még béke volt,  egy egyszerű paraszt feljött Jeruzsálembe a zsidók sátoros ünnepére. A templomban állva hirtelen elkezdett kiabálni: “Egy hang keletről, egy hang nyugatról, egy hang a négy szél irányából, egy hang Jeruzsálem és a Szentély ellen, Egy hang a völegény és a mennyasszony ellen, egy hang az egész nép ellen…!” Éjjel és nappal ugyanezt kiabálta az utcákon. A város előkelő polgárait nagyon felbosszantotta, ezért megfogták és keményen megostorozták. Semmit sem mondott saját védelmére, csak ugyanazokat a szavakat hangoztatta. A zsidó vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen természetfeletti erő vette hatalmába, ezért a római helytartó elé vitték. Ott is megostorozták, de nem könyörgött kegyelemért, hanem csak siralmas hangon mondogatta ‘jaj Jeruzsálemnek!’. Végül, Albinus helytartó megelégelte, megállapította, hogy bolond és elengedte őt. Hét év és öt hónapon keresztül rendületlenül hangoztatta az utcákon: ‘Jaj a városnak, az embereknek és a Szentélynek’. 

Több szakértő  (Theodore Weeden, Craig Evans és Richard Carrier) is felismerte, hogy túl sok a párhuzam közte és az evangéliumokban megjelenő Jézus között. Mintha Márk még az események sorrendjét is Josephus története alapján írta volna meg. 

A második Simon

„Kényszerítettek egy arra menő embert, cirénei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye a keresztet.” (Mk.15:21) 

Látszólag Márk azt a hatást kelti, hogy evangéliumi megírásának idején még éltek szemtanúk, akik elmesélhették Jézus utolsó napjának részleteit. De a valóság az, hogy szimbólumokban beszél. Történelmileg semmi értelme nincs ennek a mondatnak. A zsidó törvények szigorúan tiltották, hogy egy ártatlan embert kényszerítsenek arra, hogy az elítélt keresztjét hordja, hiszen ez a bűntetés egy részének átvállalását jelentette volna. Salamon Reinach történész szerint, ez az eset „sosem történt meg és nem is történhet meg”.

Richard Carrier megjegyzi, hogy teljesen értelmetlen részlet, amikor Márk Simon fiainak neveit is megemlíti. Miért olyan fontos ez az információ? Miért ez az egyetlen hely az egész evangéliumban, hogy Márk megemlíti valakinek a fiait Jézussal kapcsolatban? Történelmileg semmi értelme, de szimbolikusan annál inkább. Korábbban Márk Jézus szájába adja a következő szavakat: „ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megdorgálta Pétert, és ezt mondta: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk.8:33-34) A valós életben ez furcsa ‘spoiler’ volna, hisz Jézus pályafutása elején senki sem tudta, hogy kereszthalállal fog véget érni élete. De teljesen érthető, ha tudatában vagyunk, hogy a történetmesélő az előrevetítés technikáját alkalmazza. Márk egyik kulcsfigurája Simon Péter apostol, akit evangéliuma elején bemutat, hogy később háromszor is megtagadja Urát, – és akkor ott lebeg Márk szemei előtt a másik Simon, egy idegen, aki felveszi Jézus keresztjét. 

Mi a jelentősége a cirénei származásnak és fiai két nevének? Cyréne (Küréné) egy görög-római kikötő város volt a Mediterrán tenger partján. Carrier megjegyzi, hogy az ‘Egyiptomon túlról származó Simon a szolgaság és halál világán túli valóságot’ jelképezhette. De van egy erősebb metafora, amit Strabo egy görög földrajztudós jegyez fel: a leghíresebb ciréneusok egy hedonista ateista filozófia szekta tagjai voltak (az epikureusok elődei lehettek), akik visszautasítottak mindenféle spiritualitást és a gyönyöröknek hódoltak. Az első században ez a szekta már nem létezett, de a filozófiája legendaként fennmaradt, ami tökéletes ellentétes szimbóluma lehetett annak, amit Márk evangéliuma mondani akart: a testi-anyagi vágyak teljes feladása a lelki életért.

Ráadául, Márk és olvasói nagyon jól tudhatták, hogy a cirénei zsidók erőszakos lázadását a rómaiak leverték. Ezért a cirénei tökéletes allegóriaként szolgált Márknak, aki ellenezte a világi filozófiát és az háborút. Cirénei Simon keresztviselésével Márk két evilági értéket Jézussal együtt történő megsemmisítését jelképezte. ‘Alexander’ és ‘Rufus’ nevek beleillenek a fenti üzenetbe. Történelmileg két fontos személyre szeretett volna utalni: Nagy Sándorra és Musonius Rufusra. Nagy Sándor a kor legnagyobb hódítója, a harcos messiást testesítette meg. Musonius Rufus, Márk kortársa, híres pacifista és Szokrátesz után a legnagyobb filozófus. Richard Carrier más értelmezést is lát ezekben a nevekben: a cirénei materialista világkép két alapértéke bontakozik ki az ‘Alexander’-féle harciasság és a ‘Rufus’-féle értelem és filozófia fogalmakban. Márk evangéliuma szerint az erőszak és az emberi értelem mindig tönkretesz, csak az istenhit hoz szabadulást. A spekulációk sorát lehetne folytatni, az igazság az, hogy nem tudhatjuk, mi volt Márk fejében.

Lekéstem a saját keresztre feszítésem?

Ha figyelmen kívül hagynánk az evangéliumok Jézus halála körüli allegorikus és irodalmi elemeket, akkor is komoly hitelességi kérdések merülnek fel a keresztre feszítés során történtekkel. A kutatók már régóta felismerték, hogy lehetetlen besűríteni annyi eseményt olyan rövid időkeretbe, mint amiről az evangélisták számot adnak. Jézust annyira lefoglalhatták a kihallgatások sora, hogy alig maradhatott idő a keresztre feszítésre. A keresztre feszítés napjának eseményei nem történhettek olyan rohamtempóban, mint ahogy Márk az eredeti történetben elmeséli. Márk megpróbálja leegyszerűsíteni az események sorát, felbontva három órás szakaszokra  a napot: 

  • 6 óra – Korán reggel a főpapok összeülnek az írástudókkal tárgyalni, Jézust Pilátushoz viszik (Mk.15:1)
  • 9 óra – (‘a harmadik órában’) Jézust keresztre feszítik (Mk.15:25)
  • 12 óra – (‘a hatodik és kilencedik óra között”) Természetfeletti sötétség (15:33)
  • 15 óra (‘kilencedik óra) Jézus felkiállt és meghal (15:34-37)
  • 18 óra (‘amikor beesteledett’) József elkéri Jézus testét (15:42)

Amikor Máté és Lukács írja az evangéliumot, már egy rakás dolog bonyolítja a történetet. Márk azt mondja, hogy az események reggel 6 órakor kezdődtek (kora reggel) és már 9 órakkor (‘a harmadik órában’) Jézust megfeszítették.  Ha a szinoptikus evangéliumok igazat mondanak, akkor Jézussal három óra alatt történtek meg az alábbi események: 

  • Reggel 6 óra: a vének, a főpap és az írástudók összegyűlnek.
  • Jézust elviszik a Tanács elé, ott kikérdezik (Lk.22:66-71).
  • Majd átviszik Pilátushoz (23:1), a zsidók megvádolják, Pilátus kikérdezi (23:2-6). 
  • Ezután elviszik Heródeshez (23:7), aki kikérdezi Jézust (23:9).
  • Heródes katonái átöltöztetik Jézust és kicsúfolják (23:11). 
  • Visszaviszik Pilátushoz (23:11). 
  • Pilátus összehívja a főpapokat, a vezetőket és a népet (23:13). 
  • Pilátus beszédet mond és felkínálja Jézus vagy Barabás elengedését (23:14-18). 
  • Pilátus meprobálja meggyőzni a népet, hogy Jézust válasszák. Végül meghozza a döntést és elítéli Jézust (23:24). 
  • Jézust megostorozzák – nem Lukács szerint (Mt.27:26, Mk.15:5). 
  • A helytartó katonái elvitték Jézust a helytartóságra és köré gyűjtötték a csapatot (Mt.27:27, Mk.15:16). 
  • Újra levetkőztették és bíborszínű köpenyt adtak rá és kicsúfolták (Mt.27:28-30, Mk.15:17-19). 
  • Visszaöltöztették és kivitték megfeszíteni (Mt.27:31, Mk.15:20). 
  • A Golgota fele menetelve, Simonnak kellett segítenie a kereszt cipelésében, mert Jézus már alig vonszolta magát (Mt.27:32, Mk.15:21, Lk.23:26). 
  • Jézus búcsúzóbeszédet mond az őt követő tömegnek (Lk.23:28-31). 
  • Jézust megfeszítik 9 órakor (Mk.15:25).

Ez önmagában is három kikérdezést, két különböző átöltöztetést,  kicsúfolást és megostorozást, öt helyszínre való menetelést jelent (az egyiknél hegyre fel a kereszttel), valamint egy párbeszédet a kormányzó és a nép között – mindez három óra alatt hajnal és kilenc óra között Húsvét napján, Nisán hónap 15.-én.

Egy párhuzamos univerzumban….

János evangéliumában egy egészen más menetrend szerepel. Szerinte, 12 óra körül (19:14. a ‘délfele járt az idő’), Pilátus még mindig könyörög a néphez, hogy mentsék meg Jézust! Úgy tűnik, hogy ez ad egy kis előnyt Jézusnak, de valójában csak súlyosbítja a helyzetet. Jánosnál Jézust nem feszítik meg három órával később, mint ahogy a szinoptikus evangéliumokban – hanem szerinte mindez egy nappal korábban történik. Nála Jézus valamikor hat óra körül hal meg (19:14), de a Húsvétra való felkészülés napján, pénteken – Nisán 14. (19:14, 19:31).

Bármennyire óriási ez az ellentmondás az időzítéssel kapcsolatban, János sokkal lényegesebb kérdésekben is ellentmond az evangéliumokkal. A Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulás, az utolsó vacsora, az elítélés körülményei és Jézus halála is más időpontban történik, mint a szinoptikusoknál. Az evangéliumok szerint Jézus felborította a templomudvarán a pénzváltók asztalait és ez a cselekedet annyira feldühítette a zsidó vezetőket, hogy emiatt néhány nappal később Jézust megfeszítik (Mk.11:18, Mt.21:15, Lk.19:47). Jánosnál a templom megtisztítása jelenet nem Jézus szolgálatának végén történik, hanem az elején, az egész karrierje ezzel indul három évvel korábban (Jn.2:15-16). Jánosnál, Lázár feltámasztása dühítette fel a vezetőket és vezetett Jézus halálához. A többi evangéliumban nem is szerepel Lázár feltámasztása. 

Egy kis összehasonlítás után, rádöbbenünk, hogy az evangéliumok, bár részletes leírást adnak Jézus halála körüli eseményekről, nem egyeznek. Márknál, amikor Jézus Jeruzsálem fele veszi útját (10:32-33), nagy sokaság követi (10:1) Galileából Kapernaumon keresztül (9:30-33) Júdeába. Majd Jerikóba (10:46), Betfagéba és Bethániába megy (11:1). Csak ezek után tisztítja meg a templomot, amely feldühíti a vezetőket. Nem így van Jánosnál: Jézus feltámasztja Lázást és ez feldühíti a vezetőket , akkortól kezdve ‘megakarták ölni’ (11:53). Többé nem utazik nyilvánosan, hanem azonnal elrejtőzködik tanítványaival a júdeai pusztába, egy hegyi városkába, Efraimba, ahonnan belopakodik Jeruzsálembe (11:54). Végül pedig a gordiuszi csomót még szorosabbra bogozza az a leírás, hogy mind a négy evangélium szerint Jézust pénteken feszítik keresztre. Megváltoztatva a dátumot, Jázos egy évvel korábbra teszi a keresztre feszítést.

Nem véletlen ez a bonyodalom. Két különböző metafora játszik szerepet a történetek megírásában. Jánosnak fontos, hogy Jézust azon a délutánon végezzék ki, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák a templomban. Egyedül Jánosnál találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy Jézus az ‘Isten báránya’ (1:29, 1:36). János azt is megemlíti, hogy a római katonák eltörték a Jézussal együtt megfeszített két gonosztevő lábszárcsontját, de amikor látták, hogy Jézus halott, az övét nem törték el (19:31-36). János szerint ezzel egy prófécia teljesedik be: ‘csontja ne töressék meg’. Azonban, nincs ilyen prófécia az ószövetségben. János inkább azért mondja, mert a Tóra tiltja, hogy megtörjék a húsvéti bárány csontját (2Mz.12:46, 4Mz.9:12), és ez nagyon jól beleillik teológiájába, hiszen számára Jézus a húsvéti bárány. Ezért kellett meghalnia húsvét előtti délutánon, Jeruzsálemben, a papok által, mert a húsvéti bárányhoz akarta hasonlítani Jézust. Jánosnál azért kínáltak a római katonák Jézusnak ecetes szivacsot izsópra (bokros mediterrán növény) tűzve (19:28-29), mert erről szól a mózesi történet (2Mz.12:22), a bárány vérébe mártott izsóppal kenték be az izraeliták az ajtófélfát az Egyiptomból való kiszabadulásuk előtt. Újra egy allegória arról, hogy Jézus a húsvéti bárány. 

A gond az, hogy Jézus nem lehet egyszerre az Isten báránya, akit ugyanabban az időben el is fogyasztanak vacsorára. Márk és a többi szinoptikus evangélistának szüksége volt arra, hogy Jézus túlélje az előkészület napját Niszán 14.-ét, hogy átformálják a zsidó húsvéti vacsorát a keresztény úrvacsora rituáléjává, ahogyan Pál írja. Bár az evangélisták egyértelműen nem fejezik ki, de ők is az Isten bárányának látják Jézust, de egy kicsit mást akarnak hangsúlyozni. Számukra lehetetlen volt, hogy Jézus a húsvéti bárány legyen és ugyanakkor a húsvéti vacsora is. Ezért Jézust nem az előkészületek napján halt meg, hanem egy nappal később, Niszán 15.-én, miután elfogyasztották a bárányt. Egy másik teológiai mondanivalót is megfigyelhetünk itt: a szinoptikus evangélistáknál Jézus hat órát szenved (reggel 9 órától délután 3 óráig), hogy a hetedik órában (vagy a hetedik nap) megpihenhessen, ahogy az Atya megpihent a teremtés hat napja után. 

Látva, hogy Márk és a többi evangélista mennyire önkényesen alakította a történeteket időben és térben, az a gondolat, hogy megbízható történelmi eseményt közölnek megalapozatlan állításnak tűnik. Bármennyire is ragaszkodunk ahhoz, hogy volt egy igazi Jézus valahol a szimbólumok és allegóriák alatt, az eddigi adatok alapján, inkább az ellenkezőjét erősíthetjük meg. 

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Jesus, Mything in Action, Vol.I.

Itt támogathatod a munkám: https://www.patreon.com/kimentimegjezust