Szinte lehetetlen a végére járni azoknak az információmorzsáknak, amelyek arról árulkodnak, hogy Jézus nem egy valós történelmi személy volt. Ebben a bejegyzésben három nyomnak járok utána, amelyek megerősítik azt a feltételezést, hogy Jézus egy mitológiai személy volt a többi istenhez-félistenhez hasonlóan.

Mikor szülessen meg Jézus?

Több időpont is felmerült a korai keresztények között. Jézus megszülethetett Nagy Heródes halála évében (i.e.4.) vagy amikor Júdeát a Római birodalomhoz csatolták (i.sz. 6.). Felnőttként galileai vándorprédikátor volt, de megfeszítették Poncius Pilátus helytartósága (i.sz. 26-36 között), Tibériusz császár (i.sz. 14-37 között) uralkodása alatt. Ez így rendben? Nem tudhatjuk, mert maguk a korai keresztények sem voltak biztosak benne. Egyesek azt hitték, hogy Jézus Claudius császár uralma alatt halt meg (i.sz. 41-54 között). Mások azt hitték, hogy nem Pilátus, hanem Heródes parancsára végezték ki. Egy harmadik változat szerint, Jézus Alexander Jannaeus (i.e. 103-76) uralkodás idején született és halt meg. Hihetetlen, de így van, egyes keresztények azt hitték, hogy Jézus 100 évvel korábban élt, mint ahogy az evangéliumok állítják. 

A 4. század végén az egyik keresztény egyházatya, Epiphanius, kézikönyvbe (Panarion) foglalta az általa ismert összes eretnekséget. Az egyik ilyen eretnekség a ‘nazerénusok’ tanítása volt, akik szerint „Jézus Isten Fia, de minden tanításuk összhangban van a Tórával”. Ez azt jelentheti, hogy ez a szekta a Péter, János és Jakab által alapított eredeti keresztény csoportosulásból válhatott ki, mielőtt Pál enyhített volna a Törvény szigorú betartásán. Tehát, ezek a nazarénusok még mindig komolyan vették a Tórát, de önmagukat keresztényeknek nevezték (Apcs.24:5, 11:26). Epiphanius azt mondja róluk, hogy ezek a keresztények azt hitték, hogy Jézus Alexander Jannaeus idejében élt és halt meg. 

Richard Carrier részletezi, hogy a babilóniai Talmud megerősíti ezt az állítást, sőt úgy tűnik, hogy a Talmud szerzői nem is ismertek más keresztényeket. Ezek szerint a Római birodalom keleti részén élő zsidók, ahol a Talmudot összerakták és másolták a 3. és 5. század között, kapcsolatban voltak ezekkel a nazarénus keresztényekkel. Azt olvashatjuk, hogy „amikor Jannaeus király megölte R. Jézust, aki Periah fia volt, Jézus (a nazeréniai) Alexandriába (Egyiptomba) menekült, és amikor a béke helyreállt, akkor visszatért (mintha Máté evangélistának rémlett volna valami). Tehát ezt a Jézust Nazarén Jézusnak nevezték, akit elítéltek erkölcstelenség, varázslat és bálványimádás miatt, és akit kivégeztek, mert mágiát gyakorolt és félrevezette Izraelt”.

A Talmud két változatban maradt fenn, a Talmud Jerusálmi, a jeruzsálemi Talmud (JTalm, jT), a Talmud Bávli, a babilónai Talmud (bTalm, bT) A jeruzsálemi Talmud is megemlíti, hogy ezt a ‘Jézust’, aki „mágiát gyakorolt és félrevezette Izraelt”, megkövezték és keresztre feszítették húsvét előtti napon (egyes kéziratokban pedig azt mondja, hogy „szombat este”), amely egyezik János evangéliuma időzítésével. Ezt a Jézust ‘Ben Stada’-nak is nevezték, jelentése: ‘A hitetlen fia’, mert egy nő, akit Máriának neveztek paráználkodott Pandera-val (valószínű, hogy ez ‘Panther’ lehetett, ami a római katonák népszerű gúnyneve volt) – akinek gyermeke született, Ben Stada-nak neveztek, de ‘Ben Pandera’-nak is hívták, ami egy szójátéka a ben Parthenos-nak, jelentése ‘a szűz fia’ – ami része volt a második századi zsidó keresztényellenes vitának. Celsus és Origenész is elismeri, hogy Ben Stada az a Jézus, akit mi keresünk. Bár a talmudi feljegyzésben ezt a Jézust nem Jeruzsálemben, hanem Lidiában végezték ki.

Tehát a hitehagyó Jézust, Jannaeus uralkodása alatt élt, ‘Nazarén Jézusként’ ismerte a babilóniai Talmud, akit megköveztek és megfeszítettek a húsvét előtti napon, mert ‘félrevezette Izraelt’, nem Pilátus alatt volt kivégezve, hanem kb.100 évvel korábban. Epiphanius pedig megerősíti, hogy néhányan a Tórát követő keresztények közül, akik az eredeti keresztény szektából váltak ki, ezt hirdették. Ezek szerint, keleten keringett egy olyan evangélium, amely azt tartalmazta, hogy a Szűzmáriától született Jézust, elítélték, mert félrevezette Izraelt. 

Hogyan lehetséges az, hogy ez a korai keresztény szekta azt hitte, hogy volt egy Jézus, aki meghalt száz évvel korábban, mint ahogy az evangéliumok mondják? Richard Carrier megállapítja, hogy ennek a dogmának az elterjedését nagyon nehéz összeegyeztetni azzal, hogy Jézus történeti alak volt, sokkal kézenfekvőbb magyarázat az, hogy sosem létezett. Mert abban az esetben bárhova elhelyezhető időben, ahogyan a különböző szekták kívánták. Más szavakkal kifejezve, ha Jézus eredetileg nem volt része az emberi történelemnek, akkor a történelembe helyezése után, amikor a különbőző szekták földrajzilag és ideológiailag elkülönültek, saját igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelően formálták saját mítoszaikat. Ezek a mítoszok később befolyásolták a szomszédos szekták hiteit. Ha ez a történelembe helyezés kétszer is megtörtént, különböző és egymástól elszigetelt helyen, a Római birodalmon belül és kívül, minden valószínűséggel két különböző hagyomány magjai lehettek, amelyek a korai szakaszban egymástól függetlenül formálódtak. 

Még nyugaton sem volt világos Jézus születésének ideje. Ahogy már korábban írtam, Máté evangélista írója Nagy Heródes idejére helyezi Jézus születését, Lukács 10 évvel későbbre Quirinius idejére. Az evangéliumok abban sem tudtak megegyezni, hogy mikor végezték ki. János húsvét előtti napra teszi, amely lehet 30-ban vagy 33-ban, a szinoptikus evangéliumok pedig húsvétra teszik, amely 27-ben vagy 34-ben történhetett. Ilyen ferdítések és bizonytalanságok még egy történelmi személynél is megtörténhettek, mennyivel inkább egy mitikus személynél. Ami igazán meglepő, hogy nem volt egységes nézet arról, hogy ki végeztette ki Jézust: a rómaiak, Poncius Pilátus (i.sz. 26 – i.sz. 36 között kormányzott) parancsára (a szinoptikusok szerint), vagy a zsidók, Heródes Antipás (i.e. 4 – i.sz. 39 között uralkodott) király parancsára (Péter evangéliuma szerint)? Érdekes módon csak Lukács vonja be Heródest a történetbe, míg Márknál Pilátus a főszereplő (Mk.15:15-20, Lk.23:11). A többi evangéliumban nincs semmilyen szerepe Heródesnek Jézus kivégzésében. Péter evangéliumában nem Pilátus, hanem Nagy Heródes (i.e. 37 – i.e. 4 között uralkodott) parancsára végzik ki Jézust – ez az evangélium keleten volt népszerű mielőtt a kanonikus evangéliumok fel nem váltották. 

Az is nagyon meglepő, hogy sok korai keresztény azt hitte, hogy Jézus nem Tibériusz (i.sz. 14 – i.sz. 37), hanem Claudiusz (i.sz. 41- i.sz. 54) császár idejében halt meg (kettejük között Caligula császár uralkodott i.sz. 37 – i.sz. 41). Többen tévesen úgy gondolták, hogy Poncius Pilátus (i.sz. 26 – i.sz. 36) volt Júdea kormányzója abban az időben, azonban Tibériusz császár 36-ban menesztette őt. Mindenesetre sokan Jézus halálát nem a 30-as hanem a 40-es évekre tették. Szent Iréneusz el is árulja, hogy miért gondolták ezt: 

„Heródes, a zsidók fejedelme, Poncius Pilátus kormányzó és Claudiusz császár összeültek, hogy elítéljék és keresztre feszítsék őt. Heródes attól félt, hogy Jézus valóban király akar lenni és őt kiszorítja a birodalomból. De Heródes és a zsidó vezetők arra késztették Pilátust, hogy akarata ellenére halálra ítélje, hiszen azzal fenyegették meg, ha elengedi azt, akit királynak neveznek, akkor a császár akarata ellenére cselekszik.”

Ez a feljegyzés egyik evangéliummal sem egyezik. A kánoni evangéliumokban sehol sem szerepel, hogy Pilátust megfenyegette volna Heródes Antipászt, bár a zsidó vezetők megfenyegették – János evangéliuma alapján (19:12). Heródes Antipász sehol sem fejezte ki aggodalmát Jézussal kapcsolatban, bár Nagy Heródes igen 40 évvel korábban (Mt.2:1-19), azonban ő sosem ítélte el Jézust, még kevésbé tehette ezt Pilátussal együtt ugyanabban a Tanácsban – hiszen nem egy időben uralkodtak. Iréneusz csak az evangéliumokban található számokkal bűvészkedik, minthogy valós történelmi eseményekből indulna ki. Az evangéliumokból származó információ alapján Jézus majdnem ötven éves lehetett, amikor meghalt (Ján.8:57 alapján), ezért 29-ben harminc éves lehetett (Luk.3:1-2, 3:23 alapján). Tehát a 40-es években kellet meghalnia Klaudiusz császár idejében. Pontosan ilyen módszerek generálják a mítoszokat és legendákat. Ha abból indulunk ki, hogy Pilátus idejében halt meg Jézus, akkor a mítosz más történelmi időszakba helyezi életét. 

Az ókorban egyszerű feladat volt a pogány félisteneknek a történelembe illesztése. Általában hasonlóan jártak el, a hivők az adott város vagy vallásos intézmény alapításának idejére helyezték születésüket. Ezért született a mitológiai Romulusz Róma alapításának időszakában. A legtermészetesebb, ha Jézus is a kereszténység hajnalán kerül a történelem idővonalába. Pál levelei szerint ez a 30-as évek végén lehetett, hiszen Pál új szektája akkor indult. A Tórához hűséges keresztények szektája némileg korábban jött létre, ezért náluk Jézusnak korábban kellett megszületnie. A Jézusról szóló első látomások is akkor történhettek – erről árulkodik Pál leveleiben (1Kor.15:3-8, 1Kor.1:12, 3:22, 9:5, Gal.1:18, 2:9-14). Valószínű, hogy ezeket a kinyilatkoztatásokat Dániel könyvéből származó számítások generálták, hiszen a felfűtött messiásvárás valami új születését sejtette. 

Azt nem tudjuk megállapítani, hogy egy korábbi keresztény szekta miért helyezte Krisztus születését több évtizeddel korábbra, mert nem maradtak meg azok az evangéliumok és levelek, amelyekből logikájukra következtethetnénk. Epiphanusz azt sejteti, hogy az írásaik szerint a messiásnak akkor kell megszületnie, amikor meghal az utolsó király Dávid családjából. Ezért gondolhatták azt, hogy Jézus Alexander Jannaeus halála környékén jött a világra. 

Ha Jézus valóban i.sz. 30-as években élt, akkor érthető, hogy miért helyezik az evangéliumok Jézust arra az időszakra. De semmiképpen sem magyarázza meg, hogy más keresztény szekták miért helyezik őt 100 évvel korábbra. Azonban, az a feltételezésünk, hogy Jézus sosem létezett, mindkét feljegyzést megmagyarázza. Richard Carrier szerint  „sokkal könnyebb volt egy mitikus személyt különböző történelmi korba elhelyezni, mint egy valós történelmi személyt. Ha Jézust valós történelmi események egy adott korhoz kötötték volna, amiről hívei széles körben tudtak, akkor nehezebb lett volna más történelmi időszakba helyezni.” 

A megváltó istenek mítosza

Nagy Sándor halála után (i.e. 300) egészen Konstantin császárig (i.sz. 300) egy nagyon népszerű mítosz árasztotta el a Nyugatot Mezopotániától Észak-Afrikán át egész Európáig. Szinte minden kultúrában meghonosították: egyiptomiak, trákok, szíriaiak, perzsák és a többiek. A zsidók egy kicsit későn építették fel a sajátjukat, de végül nekik is sikerült Jézus Krisztussal megalkotni a megváltó isten mítoszát. Ha megkérdeznéd bármelyik valláskutató szakértőt, hogy „hogyan nézni ki a zsidók által megalkotott isten az i.e. 1 században?”, akkor leírnák az egész keresztény vallás lényegét. 

Ha letisztítjuk a különbözőségeket, akkor ezen kultuszok általános közös vonásai a következők voltak: személyes megváltó kultuszok, a túlvilági élet ígérete, a vallásos közösségekhez való tartozás valamilyen beiktatás függvénye lett, csatlakozás keresztség által, rituálés közös étkezések, titkos tanítások csak a tagoknak vagy a belső körnek, sajátos nyelvezet kialakítása, szinkretizmus befolyásolta a dogmáikat, mono- vagy henoteista (egy istenhit, de elfogadnak más alárendelt isteneket is) isteneket alkottak, az egyén megváltására fókuszál és kozmopolita beállítottságúak (befogadó, nem tesz külömbséget a társadalmi rangra, fajra, kultúrára vagy nemi hovatartozásra vonatkozóan). 

Ez a leírás tökéletesen illik a kereszténységre. Sőt, még ennél is több volt a hasonlóság a környező népek vallásaival: mindegyik kultusznak volt egy központi megváltó istene, akit a fő isten fiának neveztek, aki szenvedésen ment keresztül, a szenvedés feletti győzelme követői megváltását jelenti, egyesek közülük meghaltak és feltámadtak, akiről földi történeteket alkottak, de egyik sem létezett. 

Egyszerűen csak össze kell gyúrni a judaizmust a környező pogány népek kultuszaival és rátalálunk a kereszténységre. Recept a következő: keverjünk össze egy kis messianizmust, világvége várást, szoteriológiát (megváltástant), feltámadást és kozmológiát a zsidó helyettes véráldozati engesztelés fogalmakkal – fűszerezzük meg egy kis szex utálattal, süssük át pogány rítusokkal és kész is a következő misztérium vallás: a kerszténység.

A meghaló és feltámadó istenek mítosza

Természetesen, nem mindegyik mitikus megváltó isten halt meg és támadt fel (például Mithrász, a perzsák majd a római császárkor megváltó istene nem halt meg és nem támad fel) . De a meghaló és feltámadó istenek mítosza sokkal elterjedtebb volt, mint a megváltó isteneké. Sok keresztény szakértő és apologéta dogmatikusan tagadja a meghaló és feltámadó istenek mitológiájának létezését, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló bizonyítékokat. Még Szent Jusztinusz is jobban tudta a 2. században (Dialogue 69): “Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus…. szexuális közösülés nélkül született, és keresztre feszítve halt meg, majd feltámadt és felemeltetett a mennybe, nem állítunk semmi újat vagy különbözőt attól, amit az Isten fiairól hiszel. Valójában…., ha valaki megkérdőjelezi, hogy (Jézust) megfeszítették, megemlíthető, hogy Zeusz szenvedő fiainál is szokás volt, ahogy korábban felsoroltam (Dinonüsziosz, Herkules és Aszklépiosz). Mivel végzetes szenvedéseik fel vannak jegyezve, ami nem hasonlít az övéhez, de egyedülálló szenvedése nem tűnik rosszabbnak az övékénél.”

Jusztinusz nem annyira balga, mint a keresztény apologéták. Elismeri, hogy nem számítanak az eltérések. Azért, mert a megváltó istenek különböző eszközök és módszerek által haltak meg, nem jelenti azt, hogy nincs meghaló és feltámadó istenek mítosza. Elég naiv dolog azt állítani, hogy például Ozirisz nem ihlette a Jézus mítoszt, mert őt nem feszítették keresztre. Jusztinusz és más egyházatyák megerősítik, hogy a mítosz létezett. Hasonlóan, a feltámadás mítosz is jelen volt, még akkor is ha különböző módon is öntötték formába. 

Az alábbiakban felsorolok néhány konkrét bizonyítékot, hogy a meghaló és feltámadó Jézus mítosz megformálása előtt a környező népek milyen hasonló isteneket imádtak: 

Ozirisz – ókori egyiptomi vallás egyik legfontosabb istene. A héliopoliszi enneád (‘kilencség’) kilenc istenségből álló csoport tagja, Ízisszel és Hórusszal alkot istenháromságot (innen eredhet a kereszténység Szentháromság tana). Leginkább a túlvilág és a halottak isteneként ismert. Nemcsak az elhunytak könyörületes bírája, hanem az alvilág életet adó ura is, tőle ered a termőföld termékenysége, és ő tanította meg a földművelésre az emberiséget. A halál utáni élettel való kapcsolata miatt összefüggésbe hozták a természet körforgásával is. Plutarchosz nemcsak arról ír, hogy Ozirisz visszatért az életbe, hanem azt is részletezi, hogy halála után testben visszatért a földre, vagyis feltámadt és meglátogatta híveit – és erről tanúskodnak a Piramisszövegek is. Plutarkhosz szerint:  „Ozirisz halála után egybekelt Íziszel és Harpocratész anyja lett”, „Ozirisz lelke örökké tartó és elpusztíthatatlan, de teste többször feloszlik és eltűnik, ekkor Ízisz megkeresi és újra összerakja.”. A Piramisszövegekben ezt találjuk: „Ozirisz, szedd össze csontjaid, rendezd végtagjaid, rázd le a port, old el a kötést, a sír nyitva áll előtted, a koporsó dupla ajtaja nyitva áll,… a lelked a testedben van,… támadj fel.” Ez elég világosan a fizikai feltámadásról szól! A beavatottak ‘igazi’ titkos hite az volt, hogy Ozirisz testet öltött, meghalt és életre kelt minden évben a hold alatti mennyországban. Amikor a zsidók beemelték saját hitrendszerükbe, már kimaradt ez a ciklikusság Jézusnál, a meghaló és feltámadó isteneket átformálták egyetlen apokaliptikus feltámadássá. 

Dionüszosz – görög isten, a romai mitológiában Bacchus, a bor és a mámor megtestesítője. Több történet kering róla is, mint Oziriszről, de az egyik legismertebb, hogy Zeusz és Perszephoné gyermeke, akit még gyermekként széttéptek a féltékeny istenek, majd összerakták és Személe hercegnő méhébe helyezték, ahonnan feltámadt. Dionüszosz a mítosz szerint egy teljes értékű isten, de halandó, akit megölhetnek és széttéphetnek, majd újraszületik félistenként egy halandó nő méhében. Akik megkeresztelkedtek ebben a vallásba, örök életet ígéretét kapták, pont úgy, mint a keresztények. 

Innana – az egyik legkorábbi feltámadó isten sumér neve, főníciai Astaroth vagy babilóniai Istár. Szenvedéséről, kereszt haláláról és három nap után történő feltámadásáról szóló agyagtáblák legalább ezer évvel a kereszténység előtt keletkeztek. Ezt a vallást a kereszténység indulása körüli időszakban is gyakorolták, Tírusz volt a legnagyobb központja. 

Adónisz – görög mitológiai alak, szíriai és föníciai meghaló és feltámadó isten hellenizált alakja, aki az ősszel meghaló és tavasszal újjászülető természetet testesíti meg (sokszor Tammúznak is nevezik, akiről Ezékiel könyve is ír 8:14-15ben). Órigenész, 3. századi egyházatya azt állítja Ezékiel könyvéhez fűzött kommentárjában, hogy Tammúzt Adónisz néven imádták az ő idejében is, bizonyos rítust követve: „először elsiratták, mivel meghalt, majd örültek, mert feltámadt”. Szent Jeromos is egyetért ezzel az értelmezéssel. Írásos szövegek igazolják, hogy gyászolták Adónisz halálát és ünnepelték feltámadását jóval a kereszténység megjelenése előtt (például Theocritus versében). 

Romulusz – jól ismert kereszténység előtti feltámadó isten. Ő nem személyes megváltó volt, hanem a nemzet megváltója. Ókori források szerint, ez az öröktől fogva létező félisten testet öltött, hogy megalapítja a Birodalmat, egy szűztől fogant, a Római szenátus megölette, teste eltűnt, az emberek síratták, majd élve visszatért megújult testben, hirdette az evangéliumot Proculus tanítványainak, később újból a magasságokba tért vissza (Plutarkosz, Romulusz élete).

A meghaló és feltámadó istenek sorát a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeg az, hogy az Újtestamentum születése előtti Palesztinában ez egy elterjedt mítosz volt. Semmi különleges nincs abban, hogy az egyes istenségről más és más történetek voltak ismertek. A keresztények megváltójának a mítosza a zsidó és pogány elemek keveredése során formálódott meg. Ez indokolja azt a tényt, hogy zsidó befolyásra Jézus halála és feltámadása egyszeri apokaliptikus eseményként van bemutatva. A pogány misztérium-kultuszokból pedig megörökölték az öröktől fogva létező isten fogalmat, a testet öltést, a szűztől való születést és a feltámadást. 

Amikor Celsus a 2. században kigúnyolja a keresztényeket abszurd vallásos hitük miatt (Against Celsus 2.56), felsorol néhány mitológiai feltámadó istent és hőst, joggal vádolva a keresztényeket, hogy tőlük plagizálták Jézus történetét (Zalmoxisz, Püthagorasz, Rhampsinitus, Orpheus, Protesilaus, Herkules, Thészeusz). Hérodotosz is kritizálja a keresztényeket, felidézve Zalmoxiszt, a trákok megváltó istenét, aki Jézushoz hasonlóan meghalt és feltámadt, majd megjelent tanítványainak. Órigenész nem azzal védekezett a fenti vádakra, hogy ezek az istenek nem meghaló és feltámadó istenek voltak, hanem csak azt mondta, hogy Jézus nem színlelhette a halált, mint ahogy egyes félistenek. Órigenész tehát elismerte a meghaló és feltámadó istenek mítoszát, egyszerűen csak azzal érvelhetett, hogy Jézus volt az igazi. Szent Jusztinusz, Celsus kortársa, sem tudta letagadni a feltámadó istenek létezését, ezért azt állította Aszklépiosszal (a gyógyítás istennője, aki fel tudta támasztani a halottakat is) kapcsolatban, hogy ‘az ördög megalkotta Aszklépioszt a halottak feltámasztójaként’, hogy előre aláássa a keresztény üzenetet. 

Richard Carrier (Not The Impossible Faith) több írásos dokumentumot is felsorakoztat, amelyek igazolják, hogy a halottak feltámadása elterjedt hit volt és a varázslóktól elvárt képességnek tekintették a feltámasztást. Például, az id. Plinius több olyan esetet is megemlít, amikor emberek megjelentek eltemettetésük után három nappal.  Rengeteg feltámadásos és szellemekkel teli legenda keringett a kereszténység hajnalán. A pogányokhoz hasonlóan minden kis zsidó szekta felépített magának egy történetet, hogy milyen halálon túli életre vágyik: feltámadni a régi testben, megújult testben vagy új halhatatlan testben. A keresztények is erről vitáztak hosszú időkön át, mert náluk sem volt egységes a kép. 

Rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat követelnek. Ismerve a pogány megváltó, meghaló és feltámadó istenek népszerűségét, rendkívüli állításnak tekinthetjük azt, hogy ‘a sok közül egyedül csak Jézus volt valódi történelmi személy’. Ráadásul, minden bizonyíték nélkül, évszázadokon keresztül hitegetni az embereket, etikátlan és megtévesztő! Itt az idő, hogy a keresztények szembe nézzenek a tényekkel és elismerjék, Jézus sem volt több a környező népek meghaló és feltámadó mitológiai isteneinél. 

Felhasznált források: 

Richard Carrier, On The Historicity of Jesus

Dying-and-Rising Gods: It’s Pagan, Guys. Get Over It.

Itt támogathatod a munkám: https://www.patreon.com/kimentimegjezust