Újszerű kereszténység?

A keresztény mozgalom sokszínű és inovatív, de az alapgondolatai egyáltalán nem voltak újak. Függetlenül attól, hogy a mozgalom melyik ágát nevezzük „igazi kereszténységnek”, semmiképpen sem tekinthetjük egy előzmények nélküli, minden addigitól különböző és egyből sikert arató vallási mozgalomnak.

Nem meglepő, a keresztények a legélesebben tagadják azokat a vádakat, hogy a kereszténység korábbi misztikus hitek, judaizmus és pogány vallások elemeinek egyvelege. Keresztény apologéták strucc politikát folytatnak, amikor a pogány hitek elemeit figyelmen kívül hagyják, tagadják vagy racionalizálják.

Több egyházatya, mint például Szent Jusztinusz vagy Firmicus Maternus, aggódalmát fejezte ki Jézus állítólagos földi pályafutása és pogány megváltók mitikus élettörténete közötti hasonlóságok miatt. Semmiképpen sem tagadták a hasonlóságokat, hiszen az ókori világban az mindenki számára nyilvánvaló volt. Senki sem vádolta a régóta fennálló, közismert pogány vallásokat, hogy részleteket loptak volna el Jézus történetéből.

Egyetlen védekezés maradt részükre: az ördög cselszövése érv. Feltalálták az ördögi utánzás fogalmát, mely szerint Sátán képes volt megfejteni az Ószövetségi próféciákat és előre látta a kereszténység elindulását, ezért gonosz cselszővéssel arra inspirálta a pogány népeket, hogy előre másolják le az “igaz kerszténység” rítusait, tanításait, megváltóját, stb. Firmikus keserűen fájlalta, hogy még “az ördögnek is van Krisztusa!”

Robert Price megjegyzi, hogy a “konzervatív kutatóknak és keresztény apológétáknak sosem volt könnyű elismerni a meghaló és feltámadó megváltók motívumát a korábbi nem keresztény misztériumvallásokban, még kevésbé elismerni annak hatásait a kereszténység indulásánál.”

‘Isten fiai’

Az apologéták vonakodnak figyelembe venni egy másik fontos tényt is: azt az egyszerű dolgot, hogy Jézus “Isten Fia” jelzője, a klasszikus pogány mítoszokban azt jelenti, hogy egy új megteremtett lényről van szó. Miután a mediterániai isteneknek, mint például Zeusznál, félisten fiak születnek halandó asszonyoktól, a Biblia Istenének hirtelen kedve támad arra, hogy egy földi asszonytól legyen gyermeke.

Pál értetlenkedve jegyzi meg, hogy Isten az idők kezdete óta titokban tartotta Jézust (Rom.16:25-27, Kol.2:2), és semmi magyarázatot nem ad arra, hogy miért kellett Istennek titokban tartania ezt a fontos eseményt. Sőt, még ennél is többről van szó. Állítólag korábban, ha valakinek egy ilyen gondolata támad (mármint, hogy Istennek fia van), Isten parancsára halált érdemel, mert istenkáromlást követ el. Az Izraeliták számára az Úr az Isten, egyetlen, nem kettő, nem három – hanem egy. Minden más, pogány bálványimádás. Szóval, Jézus színre lépésének időzítése csak azután történt meg, amikor a pogány vallásokban már gyakori volt az istenfiak megjelenése. Tehát, a kereszténység csak átemelte az istenfia gondolatot más misztikus hitekből. 

Hol van a csodaszerű térhódítás?

A hagyományos nézet arról szól, hogy a kereszténység Jézussal kezdődött, aki felforgatta az egész Júdeát tanításaival és csodáival, és a hit tovább terjedt Jézus kereszthalálán át a tanítványok és Pál fáradságos munkája folytán. Naponta tömegek tértek meg és az egész mediterrán térségben gyülekezetek alakultak, míg csodáról csodára és mártíromságról mártíromságra az egész Római Birodalom, majd a nyugati világ kereszténnyé nem vált.

De a kereszténységnek ezt a lehengerlő, győzedelmes történetét csak a negyedik századi keresztények találták ki. Három századon át tartó keserű küzdelem után, a kereszténység egyik ága felülemelkedett, mint az “egyetlen igaz hit”. A győztesek pedig nem tartották szükségesnek, hogy hűen feljegyezzék a kereszténység valós történetét, hasznosabbnak tűnt, hogy önmagukat igaz ‘ortodox’ egyházként mutassák be, akik az idők során megtartották azt az igazi hitet, amit Jézustól kapott.

Earl Doherty,  Jesus Puzzle könyvében is ugyanezt az elméletet látja a legvalószínűbb változatnak. A kereszténység ezernyi helyen született meg, az első század termékeny vallásos és filozófiai talaján. A messiásvárás egy olyan közbenárói Fiúba vetett hitet eredményezett, aki közvetíti Isten akaratát, szeretetét és megváltását. A Római birodalom különböző részein, egymástól függetlenül, Pálhoz hasonló élénk képzelőerővel megáldott elmék alkották meg ezt a hitet, amely különböző közösségeket, szektákat és dogmákat eredményezett. Egyesek a hagyományosabb zsidó messiás apokaliptikus várásához ragaszkodtak, mások inkább a platóni filozófiai gondolatokat preferálták. A görög misztikus fogalmak is nagyon szépen keveredtek a messiásváró hitekhez. Pál és a jeruzsálemi testvériség, Péter és Jakab vezetésével, csak egy-egy ága volt a sokszínű megváltás mozgalmaknak. A későbbi mítosz építés folyamatában, a jeruzsálemi kör és Pál szatellit gyülekezete vált a kereszténység hivatalos forrásává. 

Lukácshoz hasonló írnokok csűrték csavarták a szövegeket, hogy elhomályosítsák a konfliktust Pál, Péter és Keresztelő János között. Majd jöttek mások és teljesen eltüntették a nézeteltéréseket, megteremtve az egységes keresztény közösség látszatát. Végül pedig az ortodox írnokok befeketítették a korai kereszténység konkurenc ágait, egyszerű tévtanítóknak állítva be a rivális szekták vezetőit.

Ma, a Nag Hammadi kéziratoknak köszönhetően, tudjuk, hogy a kereszténység valódi növekedése nem volt ennyire rózsás, ahogy Lukács vagy Euszébiosz leírja. A kereszténység nem hódította meg az ismert világot, mint egy a keresztről áramló megállíthatatlan természetfeletti hullám. A vallásos világ perifériáin bolyongó különböző misztikus keresztény hitek századokon át nagyon lassan és nehézkesen vegyültek egymással a pogány riválisaikkal szemben, majd a római birodalom bukása teret adott a felemelkedésre.

Ha igaz, amit az Apostolok cselekedete mond a kereszténység induló létszámáról, akkor is csak 5000 fő szétszéledéséről beszélünk. Jézus halála körül 120 hívő lehetett (Apcs.1:15), majd néhány csoda folytán a létszám megnőtt 3000-re (2:41), később pedig 5000 lett (4:4), mielőtt István vértanú halála bekövetkezett. Majd az apostolokon kívül, a hívők szétszéledtek (8:1, 11:19). Ez a szakasz azt sejteti, hogy a Római birodalomban szétszéledő és az ígét új közösségekben hirdető keresztények exponenciálisan növelték a hívők számát, de külső források alapján egy egészen más valósággal találkozunk.

Richard Carrier, a szakmai álláspontok összegzése után, az első századi keresztények létszámáról a következőt mondja: “Az az általános benyomásunk, hogy a hívők száma folyamatosan nővekednek itt is és ott is – de amikor valami konkrét adatot hallunk, a szerint városonként csak néhány házról – családról van szó. Még a legoptimistábbak számára sem tűnik túl soknak. Talán az első század végére feltételezhetünk városonként száz főt (palesztinában kb. 2.5 millió ember élt). A legpozitívabb becslések szerint is, a század végére, a keresztények kevesebb mint 70 várost értek el az egész Római birodalomban, ami hozzávetőlegesen 7000 fő. Az egész népességet tekintve ez elenyésző szám.”

Minden első századi csoportosulás rendelkezett valamilyen Jézus hittel, közülük később számosat tévtanításnak minősítettek. Az “igazi” kereszténység a teljes mozgalomnál is kisebb méretű volt, ráadásul sokan hagyták el a hitet. Lukács sosem beszél elégedetlen ‘vevőkről’, de az ifjabb Pliniustól tudjuk, hogy a keresztények jelentős száma elégedetlen volt, és még az üldőzés előtti időszakban elhagyta saját hitét. A későbbi életveszélyes fenyegetések elősegítették a hitehagyás folyamatát. Nem akart mindenki mártír lenni.

Ijfabb Plinius 111 körül Trajanus császárhoz írt levele ugyancsak azt igazolja, hogy milyen ismeretlenek és jelentéktelen voltak a keresztények még a 2. század elején is. Plinius elismeri, hogy semmilyen ismerete nincs a keresztényekről, nem ismeri az őket ért vádakat. Richard Carrier szerint ez “bizonyítékul szolgál arra, hogy milyen ritka volt a keresztény ember, szinte ismeretlen a társadalom számára. Plinius Kis-Ázsia kormányzója volt majdnem egy egész éven át, csak azután hallott valamit a keresztényekről. Előtte pedig conzul volt (a lehető legmagassabb társadalmi pozíció a Római birodalomban). Korábban, néhány évtizeden át ügyvéd volt a Római törvényszéken, majd Főügyész. Előtte pedig Trajánusz császár jogi tanácsadója éveken át, majd Bithynia kormányzója. Ha olyan gyakoriak lettek volna a keresztények, mint állítják, akkor teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy Plinius nem ismerte az ellenük felhozott vádakat… Nem hoztak elé egyetlen keresztényt sem, sőt a Szenátusban, a bíróságon sem beszéltek róluk. A császár jogi tanácsosaként sem volt keresztény ügye, a legmagassabb rajgú hivatalnokként sem hallott róluk – egyszerűen lehetetlen, hacsak nagyon elenyésző nem volt a keresztények száma.”

Két komoly kutató is végzett felmérést a témával foglalkozó tudósok köréban az első két századi keresztények létszámával kapcsolatban – Keith Hopkins és Robin Lane Fox. Mindketten egyetértenek abban, hogy senki sem tudott érdemleges választ adni a kérdésben – nincs adat az első két századról. Bárki, aki becslésekbe bocsátkozik a korai keresztények számáról, csak találgathat. 

A valóságban, nagyon gazdagon dokumentált időszakról beszélünk az egész Római Birodalom területéről – előírások, történelmi könyvek, papiruszok, különböző iratok formájában – 250 előtt a keresztények alig szerepelnek ezekben. A két legátfogóbb, a 3. század elejéről származó történelmi könyv egyáltalán nem említi a keresztényeket. Mindkét tudóst alátámasztja Órigenész egyházatya, aki elismeri a harmadik század közepén, hogy a keresztények a népesség nagyon kis százalékát tették ki.

Richard Carrier összegzése alapján az első századi keresztények létszáma meg sem közelítette a népesség 1%-át. Semmiképp sem tudjuk bebizonyítani, hogy a kereszténység ezer főből egynél többet vonzott volna az első században. Ebben semmi csoda sincs, egyátalán nem is meglepő.

Az érdekesség kedvéért, hasonlítsuk össze a kereszténységet a 19. századi spiritizmussal. Tíz év alatt 3 millió követője lett csak az Egyesült Államokban, a kereszténységnek majdnem kétszáz évébe telt, hogy valamennyire hasonló szintet közelítsen meg. Carrier hozzáteszi, hogy a palesztinai archeológiai ásatások megerősítik a fenti adatokat: rengeteg dokumentum igazolja a zsidók és pogányok jelenlétét, de semmi sem igazolja a keresztények jelenlétét az első századokban. “Csak a harmadik századból vannak olyan adataink, hogy a Birodalom területén a keresztények jelenléte eléri a kisebb pogány kultuszok szintjét.”

A pokolba Rómával

A kereszténység élre törése minden volt csak nem elkerülhetetlen. Valószínű felemelkedése egy lassú, háromszáz évig tartó nyögve-nyelős növekedés, amit Róma összeomlásának köszönhet. Ameddig a Római Birodalom civilizációja bőségnek és biztonságnak örvendett, addig a kereszténység nem sokat tudott felkínálni. Ameddig a Pax Romana érvényben volt, addig a Jézus-kultusz nem volt több egy tizenkettő egy tucat szektánál. A kereszténység az ismeretlenség homályába sűllyedt volna, ha az ókori mediterrán terség nem jutott volna válságba.

A harmadik században nagy zűrzavar volt az egész birodalom területén, polgárháborúk, gazdasági krízis és politikai káosz. A krízis azzal kezdődőtt, hogy meggyilkolták a fiatal kormányzót, Severust, amely elindította az évtizedeken át tartó polgárháborút és az egymást váltó, rövid ideig hatalmon lévő kormányzók sorozatát. Amint egy új vezető hatalomra került, azonnal pénzt kellett szerezzen, hogy fizetni tudja az egyre növekvő létszámú hadsereget. Az egyszerű utat választották, áttértek az ezüstérmékre, ami elértéktelenítette az ezüstöt, inflációt okozva.

Eközben a határt elhanyagolták, a barbár népek viszont minden irányból támadásba lendültek. Már nem volt biztonságos a kereskedőknek utazni, így a pénzügyi krízis annyira tönkretette a kereskedelmet, hogy Róma hatalmas kereskedelmi hálózata összeomlott. Végül, az egész Birodalom 258-ban három államra bomlott. A következő katonai kormányzóknak 274-ben sikerült rövid időre újraegyesíteni a Birodalmat és helyreállítani a határokat, de Diokléciánusz már 284-ben arra kényszerűlt, hogy újra két részre ossza azt.

Róma dicsősége már nem volt olyan fényes, mint régen. Az ókori világ lassan egy hosszú, szomorú hanyatlásba kezdett a sötét középkor felé. A városi polgárok arra kényszerültek, hogy vidékre költözzenek az élelemhiány miatt, ahol a nagy földbirtokosok védelmére szorultak, a folyamat végére pedig jobbágysorsra jutottak. A nagy városközpontok és agorák kiürültek és elhagyatottá váltak, kissebb erődökbe tömörűltek az emberek. A század végére minden római intézmény romokban hevert. Semmi sem menekült meg: kulturális intézmények, gazdasági struktúra, és a társadalmi élet minden formája alapvetően átalakult – beleértve a római vallást is.

Róma elpusztulása volt a kereszténység megváltása. Azok a vonások, amelyek nem tették kívánatossá a kereszténységet a Római elit számára, mint például a “világi” kultúra, a gazdagság, az anyagiak javak megvetése és a remény nyújtása az evilági szenvedések elviselésére – egyből vonzó lett az egyre növekvő szegényeknek és jogfosztottaknak. Carrier megjegyzi, hogy Róma bukása idején a kereszténység felvirágzott, mert jól szervezett karitatív tevékenysége volt, amely független volt a széthulló rendszertől.

Az sem ártott a felemelkedésnek, hogy a második század során a püspök szerepe tekintélyes hivatássá erősödőtt és befolyása a politikára is kiterjedt. A korábbi időszakban a püspöki tekintély gyenge volt. Ignáciusz levelei is ezt a tényt erősítik, amelyet néhány püspök hamisított a híres mártír nevét felhasználva. Olyan figyelmeztetéseket találunk ezekben, hogy ‘a püspöknek úgy kell engedelmeskedni, mint Jézus Krisztusnak’, hogy ‘a püspök Krisztus gondolata, és a papság annyira rá kell hangolódnia a püspökre, mint a húroknak a hárfára’.

Bár néhány történész, mint Gibbon, egyenesen a kereszténységet vádolta Róma és az egész ókori világ bukásáért, azonban az igazság az, hogy Róma okozta saját bukását. Több oka volt a hanyatlásnak, melyek között fontos szerepe töltött be a régóta tartó mértéktelen korrupció. A kereszténység egy tünet volt és nem oka a pogány világ betegségének, de a helyzet előnyeit teljes mértékben kihasználta, mintegy opportunista fertőzés.

A rómaiak bukása magával ragadta az isteneiket is. Bár a pogányság még erős befolyás volt és nem távozott azonnal a színtérről, mégis sokat veszített fényéből, szúként rágta át az ókori dicsőség hanyatlása. A hanyatló Rómát szépen átjárta a keresztény üzenet. 

Amikor jó idők jártak, alig akadt valaki, akit érdekelt volna a keresztények furcsa hite. De rossz időkben a vallás volt az, amibe kapaszkodni lehetett. Akkor is, mint ma is, könnyű volt eladni az összeomló szekuláris világnak az apokaliptikus mennyei ítéletet. A széthullás szélén álló kereszténység az általa nyújtott megváltás ígérete által végül a társadalom széles rétegei számára mentsvárrá vált, megmentve a hitet az eltűnéstől.

Isten kormányzója?

A kereszténység végül győzedelmeskedett, először úgy, hogy hasznossá vált Konstantin felemelkedésének hatalmi játszmáiban, a későbbiekben pedig az uralkodók kiemelt támogatását élvezte a keresztény egyház. A kereszténység nem a fair play miatt győzedelmeskedett, hanem az agresszív, egész pályás letámadás miatt, kiszorítva a riválisokat a pályáról. Agresszíven a kizárólagosságra törekedett. A Birodalom lakossága kiváló, engedelmes téríthető tömeget jelentett, akik kénytelenek voltak elfogadni a rájuk kényszerített dokmákat és nem volt akadálya az ‘eretnek tanok’ üldözésének. Már nem volt kérdés a hívők számának növekedése – minden adott volt az egyház teológiájának totalitárius uralmához.

Bár a kereszténység igazán csak egy évszázad múltán érte el virágkorát, amikor lehetőség nyílt arra, hogy szó szerint eltüntesse a konkurenciáit (395-ben) és törvényen kívülre helyezze a többi vallást. A népszerű keresztény hiedelemmel ellentétben, Konstantin nem tette a kereszténységet Róma hivatalos államvallásává. Konstantin napimádó maradt egész életében és halála után pedig istenné avatták. Pontifex Maximus, vagyis a napistan főpapja volt, jelképe megjelent mindenhol, még a birodalom érmein is. A ma is létező Konstantin diadalív domborművein, amely Maxentius felett aratott győzelmére emlékeztet, hálát ad Sol Invictus Napistennek a gyözelemért.

Miközben Konstantin a pogányoknak és keresztényeknek is kedvében akart járni, elkezdte a pogány istenek koporsójába beverni az utolsó szöget. Mivel már nem volt szükség a templomaikra, elkezdte fokozatosan kiüríteni a bennük levő kincseket. Ahogy Keith Hopkins megjegyzi, a pogányságból a kereszténységre való áttérés hatalmas profitot hozott a Birodalomnak.

Darwini kereszténység

Egy évszázaddal Konstantin hatalomra emelkedése után a kereszténység végül gyözelmet aratott, bár azóta sem sikerült megszabadulnia a folyamatos szkizmáktól (egyházszakadás), eretnek tanításoktól, külső és belső megrázkodtatásoktól. Semmilyen csodálatos vagy meglepő dolog sem történt a kereszténység születése és elterjedése során, hacsak azt a sokféle, egymásnak ellentmondó kis közösségek torzsalkodását nem nevezzük csodának. A kereszténység első 300 évében alig pislákolt, majd erőre kapott. Ez a lassan felépülő siker, a századokon át tartó politikai küzdelem a vallási játszmák darwini dzsungelében, nem tartalmazott semmilyen nemes és fenkölt vonást, hanem inkább a machiavellista gátlástalanság és a darwini evolúció müködésének a szemléltető példájaként tekinthető. Végeredményben, a kereszténységnek sikerült bevenni a Római Birodalmat, így az egész nyugati világot, nem tanításainak szépsége vagy lelki igazságainak gazdagsága miatt, hanem a hatalom és pénz evilági motivációjának köszönhetően.

Felhasznált irodalom: 

David Fitzgerald, Nailed: Ten Christian Myths That Show Jesus Never Existed at All

John W. Loftus, The Christian Delusion

Itt támogathatod a munkám: https://www.patreon.com/kimentimegjezust