„Valószínű, hogy az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél a legjobb példa arra, hogy a mennyei Krisztusba vetett hit miként bontakozott ki spontán az akkori idők vallási áramlatai közül.” (Earl Doherty)

Korábbi bejegyzésemben részleteztem, hogy Pál és a többi újszövetségi levél írója nem olyan leveleket írtak mint, ami várható lenne tőlük, ha Jézus történelmi személy lenne. Bármennyire furcsa is ez, de a helyzet csak bizarabbak lesz, ha megvizsgáljuk a Zsidókhoz írt levélben szereplő alternatív valóságot.

Bár sokáig Pálnak tulajdonították a Zsidókhoz írt levelet, többnyire azért, mert a végére becsúszott egy hamis utalás Timóteusra (13:23), de ma már megegyezés van abban, hogy a szerző ismeretlen. Stílusa olyan mértékben eltér a páli levelektől, hogy még az ókori időkben is felismerték, hogy nem Pál, hanem egyik kortársa vagy követője írhatta. Azon kívül, hogy a végén van egy betoldás (13:18-25), hogy levélnek tűnjön. Inkább egy zsinagógai prédikáció részlet lehetett, amely a zsidókhoz és a keresztényekhez is szólt, de semmiképpen sem tekinthető levélnek.

Az egész egy motivációs beszédnek hangzik a kitartásról, hogy az „utolsó napokban” nem érdemes feladni (1:2, 9:26, 10:25,37), valamint figyelmeztetés a zsidók részére, hogy a Templom nem garantálja többé a megváltást. Néhány utalás elárulja, hogy mikor íródhatott a levél: a szerző azt állítja, hogy azoktól az apostoloktól tanult, akiknek megjelent az Úr (2:3), vagy emlékezteti az olvasókat a korábbi üldöztetésekre. Feltételezve, hogy ezek a megjegyzések nemcsak kitalációk, a levél a 40-es és 60-as évek között keletkezhetett.

Még mindig számos szakértő van, akik a Zsidókhoz írt levél keletkezését az evangéliumok utáni időszakra teszi, de két komoly kifogás is felmerül ezzel kapcsolatban. Először is, a levélben nem találunk semmilyen utalást az evangéliumokra. Másodszor pedig, a levél szerzőjének tudomása szerint a jeruzsálemi templom még működik (10:1-4). Ezek alapján a zsidó-római háború (66-ban kezdődött) előtt keletkezett a levél. Tehát, a Zsidókhoz írt levél az evangéliumok előtt íródott, bár nem Jézus életéről vagy tanításairól szól, mégis a legkorábbi ‘evangéliumnak’ is nevezhetjük. Különös írás, hiszen annak ellenére, hogy szinte az egész Jézusról szól, a szerzőnek szemmel láthatóan nincs tudomása arról, hogy Jézus valaha a földön járt volna.

J.C. O’Neill, újtestamentumi szakértő, egy döbbenetes felfedezést is tett: úgy tűnik, hogy Jézus eredetileg egyáltalán nem szerepelt a levélben. Nagyon furcsa a ‘Jézus’ szó előfordulása, a rendelkezésünkre álló másolatokban nagyon sok bizonytalanság és eltérés van, amely azt sejteti, hogy az eredeti szöveg nem tartalmazta és később toldották be. Ha eltávolítjuk a ‘Jézus’ szót, akkor a szöveg természetesebben hangzik. A levél nem említi Jézus feltámadását az utolsó betoldott sorokon kívül (13:20). O’Neill arra a következtetésre jut, hogy a levél eredetileg egy másik “Isten Fiáról” szól (pl. a qumráni/esszénus “Igazság tanítója”), és a keresztények a későbbi időszakokban átírták, és teletűzdelték Jézus nevével.

Nem nehéz megérteni, hogy O’Neill miért találja annyira másmilyennek a Zsidókhoz írt levél “Isten Fiát” az evangéliumok Jézusától. Ugyanakkor, Richard Carrier egy másik magyarázattal is előáll: azért különbözik annyira a Zsidókhoz írt levél Jézusa az evangéliumok Jézusától, mert ez a levél a Pál által hirdetett evangéliumra alapszik, ha nem is teljesen egészében. Úgy tűnik, hogy ez a levél felfedi, hogy milyen lehetett a legkorábbi keresztény evangélium az első század végéig, amikor Márk először útjára bocsájtja azt a megközelítést, mely vallási nézet a későbbiekben egyeduralkodó lesz, és az égi megváltó istenség a földön élt hús-vér emberré alakul.

A Zsidókhoz írt levél lehetséges keletkezési időszaka önmagában is kizár minden olyan lehetőséget, hogy ez a levél egy későbbi, az evangéliumok utáni, de radikálisan eltérő elhajlás lenne. Mellesleg, a levél írója nem indul ki egyetlen evangéliumi történetből sem, nem értelmez át semmilyen jézusi mondást vagy eseményt. Jézus evangéliumi képe teljesen hiányzik a levélből. Ebből arra következtethetünk, hogy ez a levél az evangéliumi történetek hagyománya előtt született. Megfordítva a gondolatot, a 60-as évek előtt nem keringtek olyan történetek Jézusról, amelyeket az evangéliumokban olvasunk. Ha a történészek ezt nem fogadnák el, akkor előttük áll az a nehéz feladat, hogy igazolják, miért hiányzik a Zsidókhoz írt levélből a történelmi Jézus.

Mit mond Jézusról a Zsidókhoz írt levél?

Az első versekben azonnal megtudjuk, hogy az őskeresztények mit tudtak Krisztusról (ez az evangélium szinte megegyezik a Pál levelei előtti Kenosis himnusz tartalmával, amit Fil.2-ben találunk).

„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökössévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.” (1:1-3)

Ezt a mintát figyelhetjük meg a teljes Újszövetségben: Jézusnak egy dicsőséges életrajza van, amelyből teljeséggel hiányzik a földön szerzett ‘munkatapasztalat’. Nem találunk említést semmilyen földi szolgálatról vagy a tanítványok társaságáról. Nem találkozunk születésének történetével és semmi olyan eseménnyel, ami a földi élethez köthető. A ‘születés’ szó nem is szerepel, hanem azt olvassuk, hogy Isten „bevezette az elsőszülöttet a világba” (1:6), „egy rövid időre kissebbé lett az angyaloknál” (2:9), és „mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez” (2:17). Ezek a kifejezések arról árulkodnak, hogy Jézus nem született meg emberként, hanem Isten tette őt emberhez hasonlóvá bármit is jelentsen ez.

Egy másik jellemző vonása a Zsidókhoz írt levélnek, hogy versről-versre arról beszél, hogy mit mondott Isten Jézusról (1:5-13, 2:5-8, 5:6), és ez az Ószövetségből ered, vagyis inkább valamilyen titkos üzenetek önkényes értelmezésének tekinthető. Még olyan szakaszok is, amelyek később az evangéliumok részeivé váltak (pl. 1:5 vers, amit Isten Jézus keresztségénél mond), itt minden történelmi kapcsolódás nélkül jelennek meg. Amikor a levél írója arra figyelmeztet, hogy „még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (2:1), itt a ‘hallottak’ nem jelentenek mást, mint az ószövetségi iratokhoz való ragaszkodást, mert semmilyen történelmi jelentésről vagy bizonyságtételről nincs szó. Amikor a szerző Jézus próbálja megszólaltatni, nem tesz mást, mint az Ószövetséget idézi (2:11-13).

Pálhoz hasonlóan, a Zsidókhoz írt levél szerzője is azokat tartja apostoloknak, akik üzenetet kaptak angyaloktól vagy Jézustól (2:2-4). A hívők tudhatják, hogy ezek az üzenetek valósak, mert Isten csodákat és jeleket mutatott és a Szentlélek ajándékát adta. Itt sem kell Jézus tanítványának lenni ahhoz, hogy valaki apostol lehessen. Elég, ha az illető hallott Jézusról. Ennek csak akkor van értelme, ha tényleg nem volt Jézusnak egyetlen tanítványa sem vagy senki sem találkozott vele és nem hallotta őt beszélni, hogy elmesélhesse másoknak, – és Jézus szavai csak személyes megjelenések, látomások során ismerhető meg.

A Zsidókhoz írt levél szerzőjének nagyon sok ‘mondanivalója’ (5:11) van arról, hogy Isten hogyan nevezte Jézust főpapnak, és hogyan ült a ‘felséges Isten trónusának a jobbjára a mennyekben’, de semmit nem mond földi tetteiről (8:1-5). Sőt, azt is hangsúlyozza, hogy ha ‘Jézus a földön volna, akkor még pap sem lehetne’, mert a papok csak árnyékai a mennyei valóságnak. Ezt a szakaszt akkor értjük meg igazán, ha megismerjük egy kicsit az akkori ember világképét.

Az őskeresztények világképe

Az első századi ‘tudományos kozmológia’ a geocentrikus szemléletet népszerűsítette, ahogy Pál és a Zsidókhoz írt levél szerzője számára a menny egy többrétegű gömb, amelynek középpontjában a Föld van. A menny első szintje az ‘égbolt’, amely az összes többi réteg alapja. Ez égbolt a Föld és a Hold közötti levegőből áll. A Hold felett helyezkedik a többszintű mennyország. Ezek számának csak a képzelet szabott határt.

Mózes első könyve születésének idején (1Moz.1:14-17) az Univerzum nagyon szerény, háromszintes felosztással bírt: a Föld, az égbolt és a mennyország. De Pál idejére ez a szemlélet kibővült, az égbolt felett hét menyországot képzeltek el. Ezeket a mennyország szinteket nem legüres tereknek képzelték, hanem a földhöz hasonlóan berendezett világoknak, ahol fák, kertek, folyók és paloták vannak. Tulajdonképpen, mindent, amit a földön láttak, a mennyeiek tökéletlen másolatának szemléltek. Minél magasabb szintekre emelkedik valaki, annál valóságosabb és tökéletesebb világot talál. Olyan zsidó írásokban, mint Ábrahám Testamentuma, különböző mennyországi alkotásokkal találkozunk: kapuk, utak, trónusok, asztalok, könyvek, sőt tinta és penna is található. A Mózes Jelenésekben azt olvashatjuk, hogy Ádám a Paradicsomban lett eltemetve, amely a harmadik mennyországban van, ahonnan Isten az agyagot szerezte, hogy megformálja Ádámot.

Az Újszövetségben Pál azt mondja, hogy ismer egy embert (valószínű önmagáról beszél), aki „elragadtatott a harmadik égig…, a Paradicsomba, ahol olyan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania” (2Kor.12:2-4).

Mit mond a Zsidókhoz írt levél Jézusról II.

Tovább olvasva a Zsidókhoz írt levelet, Mózesről megtudhatjuk, hogy amikor a Tízparancsolatot kapta (12:20-23), látomásban a Siont, az élő Isten városát, a mennyei Jeruzsálemet szemlélte. Mózeshez látomásban megjelenő képhez hasonlóan, akit Isten arra utasított, hogy a földi templomot a mennyei mintára építse meg (2Móz.25:40), a Zsidókhoz írt levélben, a földi papok „a mennyei szentély másolatában szolgálnak” (8:5). Amikor arról beszél, hogy Jézus nem lehet a földön pap, mert ott már vannak papok, azt is állítja, hogy Jézus nemcsak hogy nem járt a földön, hanem a mennyei templomban kínálta fel önmagát áldozatul bűneinkért! Isten mennyei főpapként csak a mennyei templomban mutathatta be áldozatát, nem a földön, ahol emberi esendő főpapokok véres áldozatokat mutatnak be. A földi főpapok áldozatai kevésbé hatékonyak, hiszen csak másolatai a mennyeinek, ahol Krisztus mindennél hatékonyabb áldozatot mutatott be(7:27-28, 8:1-5).

A fenti jelenetből valami hiányzik: a mennyei drámának semmilyen kapcsolata nincs a Jeruzsálemben rómaiak által megfeszített emberhez. A levél írója világosan taglalja, hogy az áldozat bemutatása egy nagy kozmikus eseményként volt, mely a mennyekben történt. Ez nemcsak feltételezés, hiszen az író további részletekkel magyarázza az evangéliumot a 9:11-26 versekben, de előtte valamilyen titkos üzenetet oszt meg. Mi lehet ez?

A Zsidókhoz írt levél szerzőjének sok mondanivalója lenne Jézusról, de szidalmazza olvasóit, hogy képtelenek azokat felfogni. Annak ellenére, hogy már elég régóta hívők ahhoz, hogy tanítókká váljanak, újra kell tanulniuk az alapokat – „újra tejre van szükségük a kemény eledel helyett” (5:11-14). Valamilyen titkos tanítás befogadásáról van szó, amelyre nincsenek felkészülve. Akár készen állnak vagy sem, mindenképpen megosztja velük, hogy Jézus a Melkisédek rendje szerinti főpap (5:6, 6:20 – Zsolt.110:4).

Ki lehet ez a Melkisédek? Ez a titokzatos figura csak két helyen jelenik meg az Ószövetségben. 1Móz.14:18-ban ő Sálem (Jeruzsálem) királya és a Magasságos Isten papja, aki megjelenik kenyérrel és borral Ábrahám előtt, miután legyőzte a környező királyokat. Ezután csak a Zsoltárok könyvében olvashatunk róla (110:4) egy megkoronázási himnuszban: „Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint”. Ez a csábító hivatkozás azt sejteti, hogy Melkisédek egy örökkévaló király. Az idők során jó néhány spekuláció került napvilágra a zsidó apokrif iratokban, hogy vajon milyen pap lehetett Melkisédek. A Zsidókhoz írt levél elmondja (7:2), hogy Melkisédek neve azt jelenti, hogy ‘Igazság királya’ (Philo és Josephus is ezt mondja) és Sálem királya is (Sálem vagy Zedek egy kánaánita istenség volt). Tehát, Melkisédek Zedek isten főpapja is lehetett.

A legtöbb apokrif iratban Melkisédek valamilyen természetfeletti lény, aki a mennyekben szolgál főpapként öröktől fogva. Például, Énok könyvében azt mondja: „csodaszerű születése az özönvíz előtt történt, de az idők végén újra eljön.” A Holt tengeri tekercsek kommentárjában (11Q13) azt írja, hogy amikor újra eljön, egy nap alatt eltöröl minden bűnt. Más helyen összeköti a Dániel 9-ben szereplő meghaló Messiást az Ézsaiás 53-ban szereplő szenvedő szolgával. Melkisédek egy olyan mennyei lény, aki áldozatával legyőzi Sátánt és eljön, hogy megítélje teremtményeit. Richard Carrier és mások is megjegyezték, hogy a Márk evangéliumában lefestett Jézus nagyon hasonlít Melkisédekhez, a Magasságos Isten papjához.

Érdekes módon a Zsidókhoz írt levél írója szintén Melkisédekhez hasonlítja Jézust (7:1-28), sőt egy kis háttértörténettel is szolgál, amikor megemlíti az ószövetségi történetet. Ezzel szemben, Jézust egyetlen földi eseménnyel sem köti össze. Melkisédek “Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké” (7:3). Itt ugyanaz a kifejezés szerepel, mint a 2:17 versben, amikor Jézust emberekhez hasonlóvá tette Isten. Ezek szerint, ahogy Melkisédeknek, úgy Jézusnak sincs anyja és apja, sem nemzettsége. Ez a kozmikus Jézus nem József és Mária fia, akinek történetesen az evangéliumokban két különböző családfája van.

A korábban említett qumráni tekerccsel ellentétben, a Zsidókhoz írt levél szerzője azt állítja, hogy Jézus hasonlatos Melkisédekhez. Melkisédek a régi szövetség főpapja volt, Jézus pedig az újszövetség örök főpapja. Azt is megtudjuk, hogy Jézus Melkisédekhez hasonlóan, természetfeletti módon vált főpappá, nem pedig Áron főpappá válásához hasonló, földi kiválasztás révén (7:11).

Néhány apologéta Jézus történetiségét azzal a verssel szeretné igazolni, amelyik azt mondja, hogy „nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadott” (7:14). Itt a szerző nem történelmi tényt közöl, hanem csak az Írásokra hivatkozik – ami „még inkább nyilvánvaló” mivel meg is magyarázza a következő versekben, hogy ez az új főpap a Melkisédekhez hasonlatosan vált létezővé, „aki nem testi parancsolatnak törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek ereje szerint lett” (7:14,15). Ez azt jelenti, hogy Jézusnak nem kellett megszületnie.

A földi Jézus

Annak ellenére, hogy ezek az események a mennyei valóságban történtek, egyes bibliakutatók azt állítják, hogy találunk néhány utalást a Zsidókhoz írt levélben arról, hogy Jézus történelmi személy volt. Ilyen kijelentésekre hivatkoznak, mint „mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” (2:17), de a szerző nem egy megszületett emberről beszél, hanem egy öröktől fogva létező mennyei főpapról, akinek nem volt anyja és apja, – ráadásul a szöveg azt mondja, hogy “olyan, mint” az ember. A szerző szerint ez a természetfeletti entitás csak egyetlen módon ölthet testi formát, ahogy az az Ószövetségből következik, vagyis csak lelki értelemben.

Egy másik szövegrészben is Jézus történelmiségére utaló jeleket látnak: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért” (5:7). Vajon ez a rész Jézusnak a Gecsemáné kertben elhangzott haláltusájára utal, vagy inkább Márk evangéliuma visszhangozza a Zsidókhoz írt levél szavait? Valószínű, hogy egyik sem, mert ez a vers nagyon homályos részletekkel szolgál. Nem említ történelmi időpontot vagy helyszínt. Egyetlen támpontot sem találunk ebben a szakaszban ahhoz, hogy összeköthessük ezt a misztikus látomást valamilyen történelmi eseménnyel. A részletek hiánya és a homályos megfogalmazás inkább a mitikus Jézus képet erősíti. Sokkal egyértelműbb arra gondolni, hogy ez az örökkévaló főpap a mennyei valóságban emberhez hasonló alakot öltött, majd Sátántól megkísértetett és megöletett, hogy áldozat lehessen.

Érdemes megemlíteni még néhány Jézusról szóló ‘tényt’ : „Mert amely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván” (13:12,13).

A Zsidókhoz írt levél szerzője arra utasítja olvasóit, hogy menjenek a ‘táboron’ vagy a ‘kapun’ kívülre, mert ott találkozhatnak Jézussal. Más szavakkal kifejezve, a bíztatás arról szól, hogy érdemes kilépni a judaizmus és a templom áldozati rendszeréből az igazi megváltás megtalálásáért. A metaforikus szövegösszefüggés miatt nem jelentheti azt, hogy Jézus Jeruzsálem kapuin kívül volt megfeszítve. Egészen biztosan, hogy nem egy fizikai város kapuin kívülre akarja a szerző elküldeni a hívőket, hogy Jézussal találkozzanak, hanem az eljövendő mennyei Jeruzsálembe szól a meghívás (11:16, 12:22). A ‘kapun kívül’ kifejezés arra vonatkozik, hogy Jézus lezárta a régi szövetség áldozati rendszerét. Az Ésaiás felemelkedésének nevezett korabeli irat is ezt a gondolatot erősíti meg, ahol Jézus át kellett lépjen a mennyei kapun, hogy elérje az égboltot, ahol Sátán és démonai megölték. Feláldozta magát a mennyei templom ‘kapuin kívül’, hogy új szövetséget biztosítson követőinek.

Jézus második eljövetele?

Az Újtestamentumban többször is megjelenik Jézus eljövetelének gondolata (a Zsidókhoz írt levélben is: 10:25,36,37), de sosem beszél Jézus visszajöveteléről. Csak egyetlen helyen tűnik úgy, hogy második eljövetelről van szól – amíg meg nem vizsgáljuk közelebbről:

„Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, akik őt várják idvességökre.” Zsid.9:26-28

 

Valójában, az eredeti görög szövegben nem az szerepel, hogy ‘egyszer megjelent’, hanem, hogy ‘egyszer ki volt nyilatkoztatva’. Ezt a kifejezést használják a mennyei kinyilatkoztatásokra és megjelenésekre. Amikor azt olvassuk, hogy ‘másodszor bűn nélkül megjelenik’, az eredeti szöveg egy szabad szemmel látható , fizikai megjelenésre utal, nem pedig kinyilatkoztatásra. Az egész Bibliában, az egyetlen kifejezés a ‘második eljövetelre’ azt mondja, hogy Jézus sosem volt a földön.

Összegzés

Ha egy ókori teológus, aki sosem hallott Jézusról, leül és elkezdi a zsidó írásokat végigolvasni, hogy kidolgozzon egy elméletet a mennyei főpapról, aki szenvedett és meghalt az ég és a föld között, hogy áldozata megváltást hozzon az emberiség bűneiért, akkor a Zsidókhoz írt levél minden részlete a helyére kerül.

A názáreti Jézussal sehol sem találkozunk ebben a könyvben. Egyetlen részlet sincs szolgálatáról, tanításairól és csodáiról. A Zsidókhoz írt levél szerzője nem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miként lehet egy rómaiak által kivégzett ember tökéletes mennyei áldozat, mert az ő Krisztusának semmi köze a földi messiásokhoz.

Néhány részlet a levélből mindenképpen értelmezhető úgy is, hogy amit mond a mennyei főpapról, jelképes módon, de a történelmi Jézusra is vonatkozhat. Természetesen, ehhez be kellene bizonyítani, hogy a szerző jelképekben akart beszélni a földi Jézusról, itt-ott egy-egy homályos utalással, miközben részletesen taglalja a mennyei Krisztust, aki sosem hagyta el az eget, hogy a földön mutassa be áldozatát. Azonban, ha azt gondoljuk, hogy átvitt értelemben a történelmi Jézusról szól az írat, akkor a szöveg sok részlete igen nehezen értelmezhető. Sokkal kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy a Zsidókhoz írt levél a mennyei Krisztusról – vagyis a mitológiai Jézusról szól.

Felhasznált irodalom:

David Fitzgerald, Jesus, Mything in Action Vol. II.